|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 28 találat | lapozás: 1-28 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Salacz Gyula 2002. május 6.Az Arad és Hunyad megyei SZDP–RMDSZ protokollum részleteit ismertette a lap Arad megyében a Szabadság-szoborról: tanulmányozni fogják, melyik a legalkalmasabb hely a szoborcsoport újrafelállítására. A felállítás engedélyének függvényében meghatározzák a restaurálás és újrafelállítás időszakait. Az Arad megyei történelmi emlékművek visszanyerése terén megállapodtak Nepomuki Szent János szobrának restaurálásáról és újrafelállításáról, továbbá az aradi vár civil jellegű átalakításáról. Az utcanév-változtatások javaslatai: Andrényi utca, Neuman-testvérek utca, Salacz Gyula utca, Barabás Béla utca, Kuncz Aladár utca, Heim Domokos tér, József Attila utca. Egykori kimagasló személyiségek sírhelyeinek megőrzése és védelme. Alsótemető: Barabás Béla (Románia képviselőházának és szenátusának tagja, a Kölcsey Egyesület vezetője), Varjassy Árpád (vezér-tanfelügyelő, a Kölcsey Egyesület elnöke 1893–1915 között), Varjassy Árpád (a Kölcsey Egyesület elnöke 1881–1886 között), Csécsi Imre (református lelkész, költő), Parecz István (A Kölcsy Egyesület alapító tagja), Parecz Béla (Románia képviselőházának tagja), Institoris Kálmán (Arad polgármestere 1901–1906 között), Lőcs Rezső (Arad polgármestere 1917–1919 között), Cserepy Árpád (ezredes, a Kölcsey Egyesület vezetője), Dr. Szele Károly (zeneszerző, zongorista, a Kölcsey Egyesület alelnöke), Mezey Zsigmond (zenekritikus, történész), Sulik Kálmán (újságíró, szerkesztő), Lászlóffy-Wencel Bódog (színigazgató), Szöllőssy István (tanár, a Kölcsey Egyesület titkára), Frint Lajos (evangélikus püspök), Szántay Lajos (műépítész, a kultúrpalota és az evangélikus templom tervezője), Hajós Imre (festőművész, tanár), Simay István, Hönig Frigyes (gyáros, több aradi gyár megalapítója). Felsőtemető: Pataky Sándor (festőművész, tanár). Fehér megyében egyelőre csak megállapodás született, a konkrétumok még váratnak magukra. - Hunyad megyében a megyei RMDSZ operatív tanácsa kinevezte a megyei RMDSZ–SZDP protokollumba foglalt célkitűzések felelőseit, akiknek a megszabott határidők lejártáig mindent el kell követniük annak érdekében, hogy az egyezménynek konkrét eredményei is legyenek. Az RMDSZ számára a legfontosabb pont a magyar tannyelvű állami közoktatás fenntartásának és fejlesztésének kormánypárti támogatása volt. Az egyezmény magyar tannyelvű osztályok működését garantálja a petrozsényi 4-es és 5-ös számú általános iskolákban, Petrillán, Vulkánban, Lupényban, Urikányban, Déván, Vajdahunyadon, Szászvároson és Pusztakalánban. Az RMDSZ-nek sikerült kieszközölnie, hogy az egészen szórvány településeken a minimális létszám alatti osztályok is működhessenek. A lupényi római katolikus egyházat megillető ingatlan, amely ma a Nyugdíjasok Házaként működik, ennek tulajdonjogi viszonyát a második negyedév folyamán kell tisztázni. Az aláírók sürgetik a vajdahunyadi vár restaurálását és a zejkányi emlékmű helyreállítását. /Mit tartalmaz az SZDP–RMDSZ protokollum régiónkban? = Nyugati Jelen (Arad), máj. 6./2002. augusztus 2.Aradon aug. 1-jén, a tanács ülésén egyes aradi utcák nevének a megváltoztatásáról döntöttek. A 17 javaslat között van: Salacz Gyula utca, továbbá Barabás Béla, Kuncz Aladár, Andrényi Károly és a Neuman testvérek is kapnak egy-egy utcát - ha a prefektúra nem óvja meg a városi tanácsi döntést. /(Kiss): Utcát kap Aradon Salacz Gyula, Barabás Béla és Kuncz Aladár. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 2./2002. október 3.Aradon a Jelen Ház nagytermében bemutatták be a Nevezetes aradiak című füzetet, Ujj János, a Csiky Gergely Iskola történelemtanára és XII. osztályos diákja, Bányai Melinda összeállítását. Négy aradi személyiség - Salacz Gyula, Barabás Béla, Simay István és Gaál László - életútját ismerteti a kiadvány. Ujj János elmondta: a füzetből akár még könyv is lehet, hiszen Arad és vidéke igen sok fontos személyiség szülőhelye volt. /Könyv is lehet belőle. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 3./2009. augusztus 4.Több mint két és fél évtizedes kutatómunka eredményeként ősszel megjelenik Ujj János legújabb könyve, amely az aradi temetők történetét foglalja össze, és egyben a bennük nyugvó jeles aradi magyar személyiségek sírjainak gyűjteménye. Előző munkája: Emlékhelyek és emlékművek Arad megyében. Ujj János elmondta, hogy az aradi Alsótemetőben a magyar hősök sírját, százvalahány sírt felszámoltak. Az 1980-as években buldózerrel kiforgatták a csontokat. 1999-ben a váradi Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság kiadott egy könyvet, a Partiumi temetőket, amelyben Pávay Gyula tanulmányt tett közzé az Aradi Panteon címmel, a Felsőtemető sírjaira hívta fel a figyelmet. Ujj János döbbenten látta, hogy annyi idő alatt, amíg megírta, az alatt is tűntek el a sírok közül. Könyvének mottójában szerepel Reményik Sándor két sora: „Itt áll a temető tanúnak / Fejfáin magyar még a szó”. Eltűnnek a sírok, felszámolják őket. Eldugják a sírokat, aztán amikor eladják a helyeket, a sírkövekről a régi feliratokat lecsiszoltatják. Salacz Gyula 1875 és 1901 között volt Arad polgármestere, már nem tudják, hol a sírja. Elsősorban Salacz idejében alakult ki a modern városkép. Az úgynevezett törzskönyvek eltűntek a temetőkből. Amikor Bognár Levente jelenlegi alpolgármestert kinevezték alprefektusnak, elmentek a Felsőtemetőbe, Az akkori gondnokkal megjelöltek 26 sírt. Négy hónap múlva az egyik megjelölt sírra rátemettek. Sokan már nem tudják, hogy 1948-ig Aradon magyar színház létezett. Valamennyi jeles színész sírja eltűnt. 2008-ban is eltűnt két jelentős sír. Szőllőssy István harmincvalahány éven keresztül volt a Kölcsey Egyesület titkára, jeles aradi pedagógus. Egyetlen sikeres mentőakció volt: az 1990-ben alakult Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság Barabás Péternek – a legnagyobb aradi magyarnak tartott, a magyar, majd román országgyűlési képviselőnek tizenhétszer megválasztott Barabás Béla apjának – az emlékművét megtalálta kidobva, és felállíttatta a fia síremléke mellé. /Pataky Lehel Zsolt: Megjelenés előtt Ujj János Aradi temetők című könyve. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 4./2012. február 2.Kettős évforduló jegyébenKönyv Arad városiasodásának történetéről Egy kiváló aradi helytörténész, Ujj János könyvet írt Arad városiasodásának történetéből címmel, amelyet egy másik kiváló helytörténész, Puskel Péter mutatott be kedd délután az RMDSZ aradi székházának üléstermében. A házigazdák ugyan az irodákban fellelhető székeket mind behordták a bemutató színhelyére, de sokan így is csak „állóhelyen” lehettek részesei az eseménynek. Amely – véletlen-e vagy sem? – kettős évforduló jegyében zajlott. A bemutatót megnyitó Bognár Levente, az RMDSZ megyei elnöke, aradi alpolgármester ugyanis azzal kezdte: az ezelőtt éppen 180 évvel, január 31-én Gyulán (Arad egyik magyarországi testvérvárosában) született Salacz Gyula 26 éves polgármestersége alatt Arad hatalmasat fejlődött. Ennek érzékeltetésére két passzust is felolvasott Báttaszéki Lajos: Alföldi képes emlékkönyv, Arad, 1887 c. munkájából, amelyeket érdemes a mai olvasónak is idézni. „…Salacz Gyulának, mióta a polgármesteri állást elfoglalta, egyedüli gondolatja e város közjavának, minden egyes polgára jólétének tőle kitelhető módon való előmozdítása. Minden egyes felmerülő kérdést, minden más melléktekintet kizárásával, csak azon szempontból bírál meg, vajjon az a városnak és közönségének előnyére válik-e, vagy nem. S a mi meggyőződése szerint azzá válik, azt védi; a miről az ellenkezőt hiszi, azt megakadályozni törekszik.” Továbbá: „Mióta polgármester, a város úgy halad külső csínban, a benne uralkodó rendet, köztisztaságot és a közegészségügyet illetőleg, mint más város 50 év alatt sem. A főtér valóságos nagyvárosi korzó; a színház, a tanácsház, az új sétány, az árvaház, a csatornázás, fásítás az ő érdemeit fogják hirdetni az utókornak is és nem legutolsó érdeme azon kiváló iskolák, melyek nagy részt az ő kezdeményezése folytán keletkeztek”. Lehet-e mást kívánni, mint hasonló polgármestereket egy városnak? Salacz Gyula nevét utca őrzi Aradon, remélhetőleg szobrot is emelnek majd tiszteletére. Puskel Péter ismertetőjében rendkívül értékes és hasznos könyvnek nevezte Ujj János munkáját, ugyanakkor nagyra értékelte, hogy a mai nehéz, a kultúrának nem kedvező gazdasági helyzetben vannak emberek, intézmények és szervezetek, amelyek értékes könyveket jelentetnek meg. Az Arad városiasodásának történetéből c. munkát Arad önkormányzata adta ki, jelentős mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy a város fejlődésének egy rendkívül fontos időszakát a város hagyományai iránt érdeklődő polgárokkal, különösen a fiatalokkal megismertesse: a könyvet ugyanis románra is lefordították, rövidesen azt is bemutatják. A város történetéhez, múltjához kapcsolatos könyv megjelenése mindig nagy öröm, mondta a recenzens, akinek (nem hivatalos) nyilvántartása szerint az utóbbi 20-22 évben Aradon mintegy húsz szerzőnek kb. 90 munkája jelent meg magyarul, ami véleménye szerint – a helyi írószövetségi fiókba tömörült román szerzők könyveinek számával összevetve – azt jelenti: „nagyon is helyén van ez a könyvkiadás”. Puskel Péter megállapította: széles spektrumú könyvről van szó, amely a XIX. század végéig, a századfordulóig, az első világháborúig követi a város fejlődését – ez az a korszak, amikor lényegében befejeződik Arad városiasodása urbanisztikai szempontból. Addig, kevés kivétellel, felépülnek Arad modell értékű épületei, kialakul infrastruktúrája, létrejönnek gyárai, iskolái, kulturális intézményei, egészségügyi hálózata stb. Mintegy száz év alatt – mondta később a szerző – Arad falusias településből modern nagyvárossá fejlődött. A méltató megállapította: a tárgyalt témakörből számos más könyvben, cikkben jelentek meg már információk, a szerző azonban ezeket nemcsak összefogta egy vezérfonal mentén, hanem valamennyi témában új elemekkel is kiegészítette. A több mint 200 oldalas, fotókkal bőven illusztrált kötet három fejezetet szentel a városiasodás történetének. I. A városi infrastruktúra megteremtése (útburkolat, közvilágítás, közszállítás, csatornahálózat, vízvezeték, védőgát, közfürdők, hidak, Holtmaros), II. Az intézményrendszer kialakulása (iskolahálózat, aradi színházak, a város zenei élete, egészségügyi hálózat, szociális intézmények, biztosító intézetek, mozgóképszínház stb., III. Kapcsolat a világgal (postaszolgálat, vasút és vasútállomás, telefon, magasságjegy, hegyaljai vasút). E fejezetekhez járul a IV.: jegyzék a város XIX. századi jelentős személyiségeiről, választott polgármestereiről, főispánjairól, az egyházfelekezetek főpapjairól, a szelektív könyvészet pedig a város múltja iránt érdeklődőket esetleg a további kutakodásokban segíti. *** Hadd szóljunk a címben említett kettős évforduló másikáról is: az aradi alpolgármester köszöntötte a szerzőt, Ujj Jánost, aki a bemutató előtti napon, január 30-án töltötte be 70. életévét. A bejelentést erősen megtapsolta a közönség, hisz Ujj Jánost évtizedek óta ismeri és tiszteli nemcsak tanárként, újságíróként, hanem Aradhoz kötődő tízegynéhány értékes könyv szerzőjeként is. Szép születésnapi ajándék, hogy a kerek évfordulón újabb kötete jelenhetett meg. Ujj Jánosnak boldog születésnapot, jó egészséget, munkabírást, az aradiaknak pedig további, tőle származó, a jövőben megírandó vagy kiadandó könyveket kívánunk. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2012. október 6.„A vesztőhelyre sáros út vitt…”Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába. Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények. Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket. A „bresciai hiéna” ígérete Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.” Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.” Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét. Jókai a szabadságharc végnapjairól Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján. Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…” Kihallgatások a vaslakat-házban Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe. A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget. Eltérő szakvélemények a szabadulásokról A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát. Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi. Az első bátor javaslat A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak. „Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.” Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására. A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve… A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt. A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!” Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű. A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet. Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk. Damjanich mankója Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk. Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton. Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak. A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került. Az utolsó aradi ’48-as 1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított. Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el. Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését. Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek. Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot. Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól. Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben. A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében. Működésük az első világháború utánig tartott. Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad) 2012. november 19.Felavatták Salacz Gyula szobrátMeg kell őriznünk, amit elődeink építettek Gyönyörű napsütéses időben, mintegy kétszáz aradi jelenlétében került sor november 17-én, szombaton délben az egykori és mai Salacz Gyula utcák (a mai Alecsandri, I. Chendi, Püspökség utcák) kereszteződésében Salacz Gyula egykori aradi polgármester mellszobrának felavatására. A rövid, mintegy húszperces ünnepségen jelen volt Gheorghe Falcă polgármester, Faragó Péter parlamenti képviselő, a közelgő választásokon jelöltként induló Cziszter Kálmán városi tanácsos és Tóth Csaba, Király Árpád római katolikus főesperes, a város fontosabb civilszervezeteinek vezetői és képviselői. Az ünnepséget Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Magyar és román nyelvű beszédében az alábbiakat mondta: „Nagy öröm számunkra, hogy ma városunk kötelességét törleszti, egy tartozását, amivel Salacz Gyulának, a városunkat 26 évig vezető polgármesterének tartoztunk. Ő nagyon sokat tett a városért. Amikor ma egy szobrot leplezünk le a valamikori és a mostani Salacz Gyula utcák metszéspontjában, megtesszük azt, amit utódoknak meg kell tenniük azért az örökségért, amelyet a városépítő Salacz Gyula ránk hagyott. Hogy mit is tett, azt Puskel Péter cikkében a tegnapi újságban is láthatták. A város modernizálása, strukturális fejlesztése, az iskolák, a kultúra fejlesztése és fenntartása szempontjából is meghatározó városvezető volt.” Ezt követően Gheorghe Falcă polgármester és Bognár Levente alpolgármester leleplezték a szobrot, amelyet ft. Király Árpád r. kat. főesperes megáldott, majd a hallgatósággal együtt elmondta a Miatyánkot. Arad polgármestere így szólt az avatón részt vett közönséghez: „Nem tudom, hogy elődeink magasságába jutunk-e. De biztos vagyok benne, hogy kötelességünk tisztelni őket. Amikor elhatároztuk, hogy a városháza folyosójára kitegyük a polgármesterek arcképét, elmondhatom: sokan ellenem fordultak. S amikor azt hallottam: ’láttam bizonyos neveket, és láttam bizonyos éveket ott’, mindig azt mondtam: egy város nem egy nap alatt készül el, és nem fejlődik egyetlen korszakban – folytonossága van, és minden egyes értékes ember, aki a polgármesteri funkciót elfoglalja, nagyszerű nyomot hagy maga után, ha szereti a várost. Minden nap járok a Városháza folyosóján, és megtisztelve érezzük magunkat elődeink által. Ezért is született a határozat, hogy mellszobrot állítsunk annak, aki ennek a városnak a legtovább gazdája volt. Mi abban az épületben működünk, amelyet mandátuma alatt építettek fel. Nekünk az a kötelességünk, hogy legalább megtartjuk azt, amit ők ránk hagytak” – mondta a polgármester, aztán, maga köré mutatva így folytatta: a házak tetején még mindig antennák állnak, holott régen kábelen jön a tévéműsor, a közlekedési jelet bemázolták, a szemben lévő szép épületre olyan reklámot raktak, amelynek nem lenne helye ott. „Nekünk nem is kell már építeni – folytatta –, mások építettek előttünk és köszönetet mondunk érte. Nekünk csak meg kell őriznünk mindezt. És elfelejtjük, hogy ők sokkal nehezebb körülmények között építkeztek, hisz nem voltak olyan építőanyagok, technológiák, felszerelések, mint ma – de volt lelkük. (…) Elképzelik, milyen szépen mutatna ez a város, ha mindenki csak mintegy 10 négyzetméternyi felületét tartaná rendben? Ha mindenkinek csak 5 négyzetméternyi homlokzatot sikerülni rendbe hoznia? Azért mondom ezt, mert ekkorák Aradon az egy főre eső területek. Arad sokkal jobban mutatna, s mi nagyobb tiszteletet tanúsítanánk azok iránt, akik felépítették ezt a várost. Örülök, és megtisztelve érzem magam, hogy részt vehetek ezen az eseményen.” Bognár Levente alpolgármester az ünnepség végén köszönetet mondott mindenkinek, aki a szobor felállítása érdekében közreműködött – Arad polgármesterének, tanácsosoknak, s nem utolsó sorban Kocsis Rudolf szobrászművésznek, a szobor alkotójának és Sándor István műépítésznek, majd a polgármesteri hivatal, az RMDSZ és több civilszervezet megkoszorúzta a szobrot. *** Aradon ez az első szobor, amelyet polgármester kap. Talán egyetértenek azzal, ha azt kívánjuk: legyen még sok olyan polgármestere a városnak, aki kiemelkedő munkájáért az utókortól kiérdemli, hogy szobrot állítsanak neki. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 6.Holnap: Nemzetiségek Fesztiválja AradonBemutatják a kisebbségek katalógusát Holnap, a Nemzetiségek Fesztiválján – amelynek fő rendezvényeire 14 órától a nemzetiségi csoportok főutcai felvonulásával, illetve 14.30 órától a Megbékélés Parkjában kerül sor – bemutatják az Aradon élő főbb nemzeti kisebbségekről – magyarok, németek, szerbek, szlovákok, bolgárok, ukránok, zsidók, romák – szóló román nyelvű katalógust, amelyben e közösségek történetéről, kulturális hagyományairól, jeles személyiségeiről olvashat az érdeklődő. A katalógus hangsúlyozza az etnikai közösségek hozzájárulását Arad város és megye fejlődéséhez, kiemelve olyan jeles helybeliek tevékenységét, mint például Salacz Gyula, Arad leghosszabb ideig funkcióban lévő polgármestere, a szerb Sava Tekelija, számos aradi kulturális-nevelő intézet megalapítója vagy a zsidó Neuman család, amely közel száz évig a város haladásának, felvirágzásának egyik mozgatója volt. „Városunk fejlődésének évei azok voltak, amikor a (nemzetiségek közötti – szerk.) harmonikus versengés szabadon megnyilvánulhatott, amikor a különböző etnikumok és vallások közötti különbségeket Arad szempontjából többletként fogták fel. És ellenkezőleg: azok az időszakok, amikor megpróbálták ezeket a különbségeket eltörölni, amikor a várost szándékosan megfosztották a nemzetiségek sajátos hozzájárulásának lehetőségétől, lelassult vagy éppen stagnált a fejlődés. Nem hiszem, például, hogy Arad újabb kori történelme ismert nagyobb drámát, mint német és zsidó lakosságának szétszóródása. Arad ezen kisebbségek drasztikus csökkenésével nemcsak értékes kulturális hagyományokat veszített, hanem szegényebb lett sajátos közösségi, szociális, de vállalkozói értékekkel is” – írja a könyv előszavában Gheorghe Falcă polgármester. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 10.Hangosan gondolkodomPartiumról, Bánságról, helyünkről a nagyvilágban Várad hosszú történelme során több malomkő között őrlődött. Az erdélyiség szelleméből ide, a végekre csak halvány fuvallatok érkeztek, a Bánság határa földrajzilag a Maros bal partjáig húzódott; a Partium szívverése Nagyváradról küldte impulzusait déli irányba több-kevesebb eredménnyel. Hol a mi helyünk? Mielőtt megoldást próbálnék keresni arra, amire egyértelmű választ még másoknak sem sikerült adniuk, hadd szóljak egy olyan civilszervezetről, amely immár húsz esztendeje dicséretes eredményességgel igyekszik feloldani ezt a mesterséges választóvonalat, egy barikádra szólítani e földrajzi régiók szellemi „harcosait.” A példaértékű közös vezérmotívum pedig a műemlékek, megismerése, tudatosítása és védelme, nagyjaink szellemi örökségének megőrzése, terjesztése. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság a hét végén Nagykárolyban megtartott évi vándorkonferenciája azt igazolta, hogy ez a civil mozgalom talán a legátfogóbban és a legpregnánsabban képviseli az erdélyi szellemiséget, hiszen pár éve kolozsvári értelmiségiek, jórészt egyetemi oktatók is bekacsolódtak munkálataiba, és mind nagyobb az érdeklődés az anyaország részéről is. Nem véletlen, hogy az idei konferenciát megtisztelte jelenlétével Magyarország konzulja és az anyaországi Honismereti Szövetség, valamint a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke is. Az egyre gyarapodó tagságú nagyváradi székhelyű Társaságban Arad és Temesvár képviselete prominens. Aradról nyolcan voltunk jelen, és nem túlzok, ha úgy értékelem, hogy évről évre hatékonyabban sikerül a köztudatba bevinni azokat az értékeinket, műemlékeinket, jeles elődeinket, akikről nem vagy alig rendelkezik ismerettel a közvélemény. Persze nem csak a konferenciákon, tudományos értekezleteken elhangzó előadásokkal, hanem a Partiumi lapok, illetve a könyv alakban megjelentetett és immár a 75. címhez eljutó Partiumi füzetek – sorozattal. A 20. évforduló alkalmából Megmaradásunkért címmel megjelentetett antológia jól tükrözi e két évtized erőfeszítését és eredményeit. Az Egyesület történetét bemutató antológia előszavában az áll, hogy a Partium mindig mostohagyerek volt. „Nem tartozott igazából sem Erdélyhez, sem az anyaországhoz. Így kezelték, s most is így bánnak vele. Pedig nagy értékeket adott a nemzetnek.” Arad vonatkozásában ez hatványozottan igaz. Nem ismernek eléggé minket, elődeink több nemzedéken át nem tudták eléggé reklámozni a várost, épületeit, nagyjait, sajátosságait, erényeit, elsőbbségeit. Kolozsvári és budapesti kutatók szinte megrohamozták a konferencia aradi résztvevőit, hogy városunkról, és vonzáskörzetéről szóló könyvekhez, kiadványokhoz jussanak. (Nagyváradhoz képest óriási a lemaradásunk!) E téren mostanság történt némi elmozdulás, de még messze vagyunk attól, hogy Arad hírneve elérje azt a szintet, amit például a múlt századfordulón, Salacz Gyula bő negyedszázados polgármestersége idején megalapozott, és amelyre lehetett (volna), de lehet ma is érdemben építkezni. Mert a Partium, de akár a Bánság fénye Arad szellemisége nélkül aligha elképzelhető. Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 11.Aradi nemzetiségek katalógusa, 2013„Arad megye legnépesebb kisebbsége a magyar, a 2011-es népszámláláskor 36 600 személy vallotta magát magyarnak, igaz, ez kevesebb, mint 2002-ben amikor még 49 399 lelket számláltak.” Igaz bizony. Mint ahogy az is, hogy 1930-ban – román statisztika szerint – a 87 662 fős városban nemzetiségét tekintve 31 167, anyanyelvére nézve 42 393 polgár vallotta magát magyarnak. Ugyanakkor Aradon 11 627 német, 7101 zsidó, 1113 szerb nemzetiségűt számolt össze a kimutatás. Ha hozzáadjuk az aradiakhoz Pécska 9798 akkori magyarját, az jóval meghaladja a mai Arad megye magyarságának összlétszámát, és akkor nem számoltunk a ma is többnyire magyarok lakta, de számban jócskán megcsappant lélekszámú falvak lakosságával. Az első mondatot az Aradul, reper de coabitare interetnică (Arad, az etnikumok közti együttélés támpontja) c., a Nemzetiségek Fesztiválja tiszteletére megjelent „katalógusból” idéztem. Nem tudom, hogy a katalógus megfelelő megnevezés-e a százoldalas kiadványra. Mondjuk, hogy igen, az aradi (két-három esetben Arad megyei) kisebbségeket, alapos, nyolc nemzetiséget átfogó ismertetőnek aligha lehetne nevezni. Bár az is igaz, hogy mostanra a kiadványban szereplő magyarok, németek, szerbek, szlovákok és csehek, zsidók, bolgárok, ukránok, romák mellett nemigen van számottevő kisebbség (a megyében, ha jól tudom, 13-mal számolnak), s a most még kisebbségnek számítók némelyike ki tudja, lesz-e még húsz vagy harminc esztendő múlva, hiszen elöregedtek, reprodukálásra rég képtelenek. Most kell tehát számba venni őket, amíg vannak. Mert mi lesz, ha a mai hetvenesek, nyolcvanasok végleg eltávoznak? Nem mondom ki, a kedves olvasó képzeletére bízom a választ. No de nem is erről van szó, hanem erről a kiadványról, amelyet – a belső borítón olvasható szöveg szerint – a Carpe Diem Egyesület szerkesztett (carpe diem: élj a mának, de még inkább: ragadd meg a napot), partnerségben Arad Polgármesteri Hivatalával, az Arad – a változatosság kulturális váraprojekt keretében. A szerkesztőbizottságban hat nevet találunk, de egyetlen magyar sincs köztük. Nem tudom, ki írta a rólunk szóló fejezetet – megtudhattam volna, persze, de mit változtatna a tényen, hogy a különböző nemzetiségű személyiségek között, akiknek a szerkesztő?, kiadó?, valaki más? köszönetet mond a támogatásért, szintén nincs fajtánkbeli. Pedig ismerek legalább három olyan aradi magyar történészt-helytörténészt, aki értékes segítséget nyújthatott volna legalább egy fejezet megírásához, szerkesztéséhez. Közreműködésével, például, aligha íródott volna le, hogy „A Habsburg katonák ötszáz magyar szabadságharcos tisztet zártak a vár (aradi vár – szerk.) börtönébe, többségüket kivégezték.” Amúgy a kötet, törekvését tekintve, dicséretes, némelyik fejezet, például a németekről és szerbekről szóló, már-már részletes (és erősen látszik, hogy a konzultánsok között az illető nemzetiségbeliek jelen voltak). Magam, aki egyet-mást tudok a nemzetiségek történetéről, számos, általam ismeretlen információt találtam, s feltételezem, hogy a nagy átlag is így lenne vele, ha a könyvecskét – Gheorghe Falcă polgármester és dr. Elena Rodica Colta etnográfus, muzeológus tollából – román (és angol) előszavakkal elolvasná. Maguk a nemzetiségi ismertetők az illető nemzetiség nyelvén (a romákét kivéve, amely anyanyelven nincs) és román fordításban olvashatók, tehát mindenki számára megközelíthetők. Az ismertetőkben szerepel az illető kisebbség mai létszáma, rövid története, egy-két neves személyisége (a magyaroknál például Salacz Gyula egykori polgármester), a vallás (a magyaroknál ezt – a máriaradnai kegyhelyen keresztül – a katolicizmus képviseli, pedig egy félmondatot biztosan megérdemelt volna a protestantizmus is). Egyébként: szép papír, színes fényképek, színes borító. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 30.Felelősséggel őrizni az örökséget Következő feladat, az ereklyemúzeum Hétfőn A lapok a kultúrpalota történetéből című magyar nyelvű kiadványnak a bemutatójával zárult az a rendezvénysorozat, amit az aradi magyar közművelődési élet fellegvárának valamikor számított kultúrpalota felavatásának a 100. évfordulója alkalmából szerveztek. Az eseménysorozatot, illetve a jövőbeli terveket Bognár Levente, aradi alpolgármesterrel, az RMDSZ megyei szervezetének az elnökével értékeljük, mérlegeljük. – Elnök úr, hogyan értékeli a kultúrpalota 100 évvel ezelőtt történt átadását? – A felavatása Arad kulturális életének egy nagyon fontos megvalósítása volt. Természetesen, akkor más volt a helyzet, intézményként másképp működött, gördülékenyen alakult a sorsa. Manapság viszont egy teljesen új helyzetben kellett megtalálnunk azt a formát, amivel megünnepelhetjük a százéves évfordulót. Elsősorban meg kellett találnunk az ott működő intézmények bevonásának a módját, a Kölcsey Egyesület törekvéseinek a kiemelésével, amelynek jóvoltából a 13 aradi vértanú múzeumának épült. Mindezeket az információkat megpróbáltuk eljuttatni mindazokhoz, akik nem rendelkeztek velük, de szükségünk volt a támogatásukra. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy az önkormányzat szintjén megfelelő keretet biztosítsunk a Kölcsey Egyesület közreműködésével egy kétnyelvű könyv megjelentetéséhez, amely románul is felsorolja annak a folyamatnak a fontos mozzanatait, amelyek során a kultúrpalota létrejött. Az átadást követően a város intézményeként a Kölcsey Egyesülettel karöltve működött, azóta viszont gyökeres fordulat állt be nem csak az aradi magyarság, hanem a kultúrpalota életében is, hiszen az impériumváltás után a múzeumra egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a magyar vonatkozású kiállítási anyagnak a háttérbe szorítása, eltüntetése érdekében. Én még emlékszem a gyermekkoromban kialakított szocialista változatra, de a Ceauşescu-rezsimben a magyar vonatkozású anyagot teljesen kiparancsolták onnan. Nem csak akkor voltak, hanem még most is vannak olyan pártaktivisták, akik nagy befolyással voltak, vannak a történelmi felfogásra. 1990 óta küzdünk a nacionalista, kommunista mentalitással, ami egyes történészek fejében manapság is működik. Nekünk ilyen közegben kell megfelelő megoldásokat találnunk érdekeinknek az érvényesítésére. – A múzeum kiállítási anyagában, szerintem manapság is rengeteg olyan elem van, amelyeknek semmi közük nincs Aradhoz. Erről mi a véleménye? – Nem véletlenül, hiszen manapság a kultúrpalota az eredeti rendeltetéstől eltérő módon létezik. Ott most két intézmény, a város fennhatósága alá tartozó Filharmónia, illetve a megyei tanácshoz tartozó múzeum működik. Valamikor mindkét intézmény a megyéhez tartozott, de 1999-ben a megyének megszűnt a finanszírozási lehetősége, ezért a filharmóniát átadta a megyeközpontnak. Időközben a könyvtár egy másik épületbe költözött, csakhogy a gyönyörű olvasóterem szecessziós bútorai eltűntek, a helyükre létrehozták a szocialista koncepció szerint kialakított kiállító felületeket, amelyeket még most sem tudtak igazán megváltoztatni. Kiiktatták ugyan belőle a szocializmus fénykorának az anyagait, de annak a szelleme, a hangulata manapság is rányomja a bélyegét. E téren csodát, a múzeum igazgatója nehezen tud tenni, de el kell jutnunk oda, hogy az ereklyemúzeum anyagát, annak a komoly örökségét el tudjuk fogadtatni a többséggel. Kilátások – 2013 októberének a végén milyennek tűnik az ereklyemúzeum, mintegy 17 ezer kiállítási tárgyának, leveleinek a sorsa? Azok mikor kerülhetnek a közönség elé? – A Csongrád Megyei Múzeum, illetve az Aradi Múzeum között működött EU-pályázat felszínre hozta az itt található felbecsülhetetlen értéket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az ereklyemúzeum eredeti anyagát, a multikulturalizmus szellemében olyan elemekkel is kibővítették, amelyeknek nincs közük az egészhez. Éppen ezért, megyei tanácsi szinten kell eljutnunk oda, hogy e kérdéseket megértsék: egyrészt ennek a felbecsülhetetlen értékű kiállítási anyagnak a haszonélvezői nem csak az aradi magyarság, hanem az összlakosság. Annak a nagyközönség számára történő kiállítása, tetemes hasznot hozhatna az intézménynek. Mert azok a kiránduló csoportok, amelyek megtekintik a Szabadság-szobrot, bizonyára látni szeretnék az ereklyemúzeum anyagát is. Nyáron, gyakran 4-5 anyaországi, köztük olykor nyugati autóbusz áll meg a Szabadság-szobornál. Az utasok valószínűleg ellátogatnának az egyébként pangó múzeumba is. Amikor a Szabadság-szobrot nem kis politikai feszültség árán sikerült visszaállítanunk, talán éppen e feszültségre való tekintettel, az ereklyemúzeum sorsának az elrendezése háttérbe szorult. A méltányos rendezése fontos kérdésnek ígérkezik, az épületben találnunk kell megfelelő teret, ahol elférne. Az alagsorban lévő kiállítási anyagot egyes források 17 ezer darabra saccolják, csakhogy tudjuk, az valamikor alaposan fel lett hígítva olyan anyagokkal, amelyek nem kötődnek az 1848–49-es magyar eseményekhez, személyiségekhez. A Csongrád Megyei Múzeummal közösen összeállított kiállítási anyag kétnyelvű kiadványának a bemutatóját tartotta meg pénteken Peter Hügel múzeumigazgató. Kívánatos lenne, hogy a kiadvány minél több, főként olyan emberhez jusson el, akik számára eddig ismeretlen volt a felbecsülhetetlen értékű anyag. Ennek az újra kiállításáról már tárgyaltam a polgármesterrel. Azt úgy kell kiviteleznünk, hogy a szükséges kiállítási területet a jelenleg kiállított anyagnak a zsugorítása, mások önérzetének a felborzolása nélkül alakítsuk ki. Komoly gondot okoz, hogy az eredeti kiállító vitrineket megsemmisítették. A város egyébként most kezdi el a hozzá tartozó Filharmónia résznek a teljes felújítását. Ugyanúgy valamikor a megyéhez tartozó rész felújításának is el kell kezdődnie. A város elkészítette a felújítási tervet, ami nagyjából 20 millió lejes beruházást feltételez. Ebből a kupola, illetve a tető felújításához szükséges 3 millió lej már rendelkezésre áll. Ezt követően, a Filharmónia, vagyis a kultúrpalota homlokzatának a felújítása, majd a belső munkák következnek. A tervekben új széksorok beszerzése is szerepel. Meglátásom szerint a házasságkötő teremnek más helyet kell találni, mert a szertartás zavarja az ott zajló kulturális rendezvényeket. A múzeum- részen is nagyon sok a károsodás, állítólag több helyen becsorgott az eső. Egyelőre nem világos, milyen felületek találhatók ott, de bizonyára kerülnének olyanok, amelyekről tárgyalni lehetne a megyei tanáccsal. Vannak, akik a felújítandó várban látnák a nagy lehetőséget az ereklyemúzeum újranyitására, ott kötődne a vértanúkhoz is. Mindez a következő időszak munkájának, egyben egyik legfontosabb célkitűzésünknek ígérkezik. Ugyanakkor elemi fontosságú tudatosítani a többségi lakosságban, hogy az országban nagyon kevés olyan város van, ahol a remekműszámba menő kultúrpalota egyben valódi kultúrközpont is. Mert Arad a XIX. század végére a térség élenjáró gazdasági központjává nőtte ki magát, 1900-ban nagyobb volt Temesvárnál. E fejlődést nagyban előmozdította az a tény is, hogy Arad 1849. október 6-án a magyar golgotává vált. Éppen ezért, ide összpontosított az egész ország, de az aradi magyarság tudatában is kialakult egy felelősség a történelmi örökség méltó megőrzésére. Ehhez viszonyítva gyökeresen megváltozott a helyzet. A nacionalista, kommunista mentalitás nagyon sokat ártott neki. Ugyanakkor azt is ki kell emelnünk, hogy a kultúrpalota megálmodása, kivitelezése, egy helybeli építésznek az érdeme. Szántay Lajost élete végén, a meg nem becsülésen túlmenően, megalázták. E ténynek a köztudatba való bevitele, az érdeklődés középpontjában tartása az utókornak a feladata. Az évforduló alkalmából a kultúrpalota előcsarnokában emléktáblát helyeztünk el Szántay Lajos tiszteletére román, magyar és angol felirattal. Szántay-emlékmű? – Vannak-e olyan elképzelések, melyek szerint Szántay Lajoshoz méltó síremléket, esetleg Arad valamelyik terén szobrot terveznek felállítani? – Én már egy helyet kinéztem Szántay Lajos szobra számára, noha Salacz Gyula egykori polgármester szobrának a felavatása óta még egy év sem telt el. Bizonyos többségi polgárok már tettek olyan kijelentéseket, hogy Aradon már túl sok a magyar vonatkozású emléktábla vagy szobor. Egyértelműen úgy szeretnénk bevinni a köztudatba, hogy az nem csupán egy magyarnak a szobra, hanem Arad városé, hiszen ezek olyan értékek, amelyekből a város kialakult. Amint már többször is hangsúlyoztam, a jelenlegi Arad azon értékeknek az összessége, amelyek az idő folyamán etnikai, vallási közösséget hoztak létre. Aradról nem beszélhetünk Szántay Lajos alkotásai, a Szabadság-szobor, de a Szerb templom vagy Milan Tabacovici mellőzésével sem. Természetesen, Ioan Slavicinak is megvan a helye. Azt szeretnénk: ahogy mi tiszteljük mindazokat a más nemzetiségűeket, akik a városért maradandót alkottak, úgy mások is tiszteljék, mindazt, amit a mi elődeink tettek. A város jelenlegi arculatának a kialakításáért tették, munkájuk gyümölcsét meg kell őriznünk. – Szántay méltatlan helyzetbe került sírhelyével mit lehetne tenni? – Látom, civilkezdeményezés már volt e tekintetben, csakhogy a temetőnek megvannak a sajátos működési szabályai. Vagyis a sírkertet jelenleg bérlőknek bele kell egyezniük. A temető egy olyan terület, ahol nagyon sok veszteséget szenvedtünk el az ottani kaotikus helyzet miatt. A magyar vonatkozású kérdések megoldásához viszont feltétlenül szükséges, hogy a mindenkori városi és megyei tanácsban ott legyenek a képviselőink, akik felszínen tartják a jelzett igényeinknek a kielégítését. Mivel egyik tanácsban sem vagyunk ott annyian, hogy a mi szavazatunk elég lenne a fent vázolt gondjainknak a megoldásához, feltétlenül olyan partnerekre van szükségünk, akik fel tudják becsülni a mi értékeinket, és az egész város érdekében támogatják a törekvéseinket. – Köszönöm a beszélgetést. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2013. november 13.A város érdekei mindenekelőttA fenti címmel jelent meg Puskel Péter helytörténész újabb könyve, Salacz Gyula mikromonográfiája, ahogyan a szerző nevezi. A könyv az aradi városi tanács támogatásával jelent meg magyar és román nyelven, utóbbira Fekete Réka és Nótáros Lajos fordították. Az egykori városvezető mikromonográfiájának hivatalos, román nyelvű bemutatójára hétfőn délután került sor a polgármesteri hivatal dísztermében, ahogyan Bognár Levente alpolgármester fogalmazott: családias hangulatban. A 84 oldalas könyvről Nótáros Lajos beszélt a jelenlévőknek, de Bognár Levente is megköszönte a szerzőnek és a fordítóknak a szóban forgó kiadványt Salacz Gyula 26 évig volt Arad polgármestere, a kötetben életét és munkásságát igyekszik összefoglalni a szerző magánéletét is érintve, habár Salacz Gyula civil életéről nem sok feljegyzést tartalmazott az akkori sajtó. Puskel Péter elmondta, a kötet megjelenését egy hosszas és intenzív kutatómunka előzte meg, mely április elején elkezdődött. „Feszes a szöveg, mert átnéztem monográfiákat, amiket „nagyobbak” írtak, és bizony minden monográfia elég szűkszavú. Nem eresztettem én sem hosszú lére, de a lényeg az mindenképp benne van és minden adat szigorúan a tárgyhoz kötődik, nincs mellébeszélés” – árulta el a szerző a könyv tartalmáról. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni, hogy Salacz Gyula oly módon vitte véghez megvalósításait, hogy közben nem emelte a helyi adókat. A jelenlévő dr. Corneliu Pădurean egyetemi tanár a kiadvánnyal kapcsolatos örömének adott hangot, elmondta, nagyon jó ötletnek tartja a román fordítást, hiszen vannak adatok Salacz Gyuláról, amiket eddig csupán magyar hírforrásból lehetett beszerezni, ezzel a fordítással azonban megmarad a városnak román nyelven is. A kötetet a szerző, illetve Bagyinszki Zoltán fotográfus fényképei színesítik. A könyvbemutató végén, miközben a szerző dedikált, elhangzott egy javaslat arra vonatkozóan, hogy a kötet megérne egy nemzetközi nyelvre való fordítást is. A város érdekei mindenekelőtt című Salacz-mikromonográfia magyar nyelvű bemutatója november 18-án 18 órától lesz a városháza dísztermében. Demény Ágnes Nyugati Jelen (Arad) 2013. november 20.A Salacz Gyuláról szóló magyar könyv magyar bemutatójaA város mindenek előtt Ott találkozunk, ahol annak idején elkezdte munkásságát – hangzott Bognár Levente első mondata hétfőn este, az aradi városháza dísztermében. – Most is ebben a városban élünk, amely akkoriban lett olyanná, amelyet szeretnénk megtartani. Salacz Gyula szobrot kapott, utcát is elneveztünk róla, és fontosnak tartottuk, hogy könyv is megjelenjen róla, aki európai szintű várost emelt – mondta a kései utód, Arad alpolgármestere. Puskel Péter Salacz Gyuláról írt, A város mindenek előtt c. könyve iránti szokatlanul nagy érdeklődést mutatja, hogy a városháza gyönyörűen felújított dísztermébe pótszékeket kellett behozni, de így se jutott mindenkinek ülőhely, a bemutató végén pedig hosszú sor kanyargott előbb a város pénzén kiadott könyvért (ingyen, aláírás alapján adták), majd a szerző előtt, dedikálásért. Ujj János megtiszteltetésnek mondta, hogy bemutathatja a barát-helytörténész munkáját a polgármesteri tisztséget mindeddig leghosszabban, 26 évig, 1875–1901 között betöltő Salacz Gyuláról, akit kortársai ismertek és megbecsültek. Aztán hosszú ideig megfeledkeztek róla, pedig ott a helye a kor nagy eredményekkel büszkélkedhető polgármesterei, személyiségei között (a méltató Telbisz Károly, Török János, Ormós Zsigmond, Simay István, Meţianu püspök, Lőw Immánuel nevét említette). A kiegyezés (1867) után a magyar városok gyorsütemű fejlődésnek indultak, Aradon megkezdte működését az utcai világítást szolgáló légszeszgyár, a városi tömegközlekedést beindító lóvasút, 1869-ben letették a királyi főgimnázium (ma Moise Nicoară) alapjait. Arad nagy hitelt vesz fel a Városháza és a színház épületére, de bekövetkezik a válság, és a város súlyos helyzetbe kerül. Ekkor kerül a gyulai születésű Salacz Gyula a polgármesteri székbe, és bravúrt visz végbe: kihúzza a várost a bajból, távozásakor, 1901-ben (akkor választják országgyűlési képviselővé) egy teljesen más várost hagy az aradiakra. Az ő idejében építették újjá a leégett színházat, nyári színházat hozott létre, felépült víztorony és Arad valamennyi jelentős iskolája, 1880-ban a Maros gátja, felszámolták a várost átszelő (szemétlerakodóként is használt) hat Maros-holtágat, kiépítették a vízvezeték- és csatornahálózatot, és mindez csak hézagos felsorolás. Ujj János szerint a kiváló városvezető sikerének egyik titka emberi tartása volt, az a szemlélet, hogy „a város mindenek előtt”, azaz minden személyes érdek fölött. Hivatalában nem gazdagodott meg, nem lett belőle földbirtokos, de teljes mértékben kiérdemelte nemcsak kortársai, hanem az utódok elismerését is. Puskel Péter olyan könyvet tett le az asztalra, amelyet, bárki ír azután a „reformpolgármesterről”, nem lehet megkerülni. A szerző bevallotta: soha nem hitte volna, hogy ebben a teremben a városépítő polgármesterről beszélhet, és köszönetet mondott azoknak – köztük Bognár alpolgármesternek és Cziszter Kálmán tanácsosnak –, akik nélkül könyve nem születhetett volna meg. Röviden vázolta a város fejlődését a XIX. század utolsó évtizedeiben, kiemelte Arad élenjáró szerepét, gazdasági megerősödését (a század végére húsznál több gyárnak minősíthető vállalata működött), s válaszolt egyeseknek hozzá intézett kérdésére, hogy miért ilyen „rövid” ez a könyv. Azért, mondta, mert nem tartotta méltónak, hogy „feltöltse” – Salacz Gyulának, az elkötelezett közszolgálat mintaképének a tettei önmagukért beszélnek. A nagysikerű könyvbemutató bejezéseként Bognár Levente arra bíztatta a helytörténészeket, hogy írják meg a továbbiakban is, amit meg kell írni, hogy a nagy és követésre méltó elődöket a város mai, és nem csak magyar polgárai is megismerjék. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 13.Arad–Gyula Kézfogások19 éve indult el és működik Jövőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz. A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta. Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást. Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok „biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.) Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak. A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is. A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg. Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival. A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 14.Arad–Gyula Kézfogások19 éve indult el és működik övőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz. A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta. Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást. Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok „biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.) Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak. A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is. A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg. Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival. A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2014. január 4.Évértékelő Bognár Levente RMDSZ elnök-alpolgármesterrelKulturális autonómia nélkül is biztosítani az alapokat Bognár Levente aradi alpolgármesterrel, az RMDSZ megyei szervezetének elnökével a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket latolgatjuk. – Elnök úr, kettős tisztségében hogyan tudná dióhéjban értékelni a 2013. évet? – Tekintve, hogy mindkét tisztségemet elsősorban a magyarság szolgálatában gyakorlom, az érdekvédelmi oldallal kezdeném. Ha a mögöttünk lévő nem is volt választási kampányokkal megtűzdelt időszak, aktív éve volt az RMDSZ megyei szervezetének. Országos szinten ugyanis kongresszus, megyei szinten tisztújító küldöttgyűlés zajlott le 2013-ban. A jelzett események mindenképp felerősítették a szervezeti tevékenységet, hiszen a kongresszuson az Arad megyei küldöttek is részt vettek, tevékenyen bekapcsolódtak az országos vonatkozású határozatok meghozatalába. Ezek között kiemelt helyet foglalnak el az olyan alkotmánymódosításoknak a kidolgozása, amelyek kellő alapul szolgálnának az 1918-i Gyulafehérvári Kiáltványban rögzített ígéretek mai napig sem megvalósult betartásához. Ugyanakkor a fejlesztési régiók kialakítását is olyan irányban képzeljük el, ahol tiszteletben tartják az illető térségek lakosságának identitását, az illető közösségek hagyományait, az értékeit is tekintetbe veszik. Régóta beszélünk az autonómia szükségességéről, aminek a megvalósítása különböző módon történhet. Míg a Székelyföldön a területi autonómia szükséges, nálunk, a szórványban, a kulturális autonómia lenne az az önrendelkezési forma, ami hosszú távon is biztosíthatná a magyarság megmaradását. E kérdések mind elhangzottak, mivel azonban idén EP választásokat szerveznek, kiemelt feladatnak számít az ottani képviseletünk biztosítása, megerősítése. – Tehát az RMDSZ országos szervezete nyíltan felvállalja a romániai magyarság autonómia-törekvéseinek a képviseletét, januárban elkészül az erre vonatkozó törvénytervezet is? – Eddig is voltak ezekkel a kérdésekkel foglalkozó törvénytervezeteink. Amint mondtam, nekünk, a szórványban élő magyaroknak a kulturális autonómiaforma a legmegfelelőbb, de támogatjuk székelyföldi nemzettársainknak a területi autonómiára vonatkozó törekvéseit is. De térjünk a saját vizeinkre, azaz Arad megyére, ahol az elmúlt évben is megpróbáltuk megtalálni az identitásunk megőrzéséhez szükséges eszközöket. Értem ezen az oktatási rendszerünk támogatását, amiben fontos szerep vár az új oktatási szakbizottságtól várt megyei oktatási stratégiára. Ezzel párhuzamosan támogattuk kulturális rendezvényeink megszervezését, aminek a módja szinte településenként változik, ugyanis más helyzetben van a kisiratosi vagy a simonyifalvi magyarság, mint a szórványban lévő. A támogatások jóvoltából igen sikeres magyar rendezvényeket, falunapokat szerveztek, amelyek nagyban hozzájárultak az identitás-tudat megtartásához, a megerősödéséhez. Ugyanakkor a magyar civilszervezetekkel is sikerült jó együttműködést folytatni, közös rendezvényeket szerveztünk velük. Gondolok itt elsősorban az Aradi Magyar Napokra. A magyar történelmi egyházakkal való együttműködésre is nagy hangsúlyt fektettünk. Vidéken és a megyeközpontban, ahol tudtunk, támogatást biztosítottunk számukra a megyei önkormányzat által, az ott dolgozó tisztségviselőink közvetítésével. Mindez a megye, de a megyeközpont tanácsában is csak úgy volt lehetséges, ha a román pártok képviselőivel eredményesen együttműködtünk. Fontos dolog volt támogatást szerezni a megyében működő polgármestereink által irányított településeknek, illetve az aradi magyar érdekeltségű intézményeknek. Történt ez mindannak dacára, hogy kormányszintről nagyon kevés támogatás érkezett, de megyei szinten megtaláltuk a szükséges pénzforrásokat. Aradi szinten számunkra fontos volt a kerékpárutaknak a kiépítése, ahhoz már készülnek a tervek, ami pozitív elmozdulásnak számít. A megmaradáshoz ugyanis feltétlenül szükséges a jólét, az anyagi biztonság bizonyos formáinak a biztosítása is. – Ennek kapcsán adódik a kérdés: mi a véleménye arról, hogy az RMDSZ kormányzati szereplése idején támogatásban részesült községek magyar polgármestereit most zaklatják a hatóságok? – Amint annak idején is elmondtuk, a jelzett támogatásokat a polgármestereink nem a zsebükbe tették, hanem a közösség érdekében infrastruktúra-fejlesztésekre fordították. Az akkori kabinet bukása után hatalomra került kormány által kezdeményezett hajtóvadászatot minden szinten szóvá tettük, ez ügyben állandó kapcsolatot tartunk az országos elnökséggel és az érintett polgármesterekkel. Azt szeretnénk, ha a zaklatások minél kevésbé viselnék meg a tisztségviselőinket, akik a közösségeik érdekében költötték el a kormánytól törvényesen kapott összegeket. További negatív megnyilvánulás, hogy az Új Jobboldal egyre szélsőségesebb hangnemet üt meg, amit ugyancsak jeleztünk minden szinten. A polgármesterrel is közöltük, hogy az efféle hangnemet nem tudjuk elfogadni, mert mindazzal együtt, hogy a Megbékélési Park jóvoltából Arad szimbólumot képez, egyesek ezt a hangulatot megpróbálják beszennyezni, megmérgezni. Éppen ezért a Megbékélési parknak olyan, európai szinten kidolgozott státust kell biztosítani, ami a kölcsönös megbecsülést és tiszteletet mozdítja elő. – Az RMDSZ-képviselők kezdeményezték-e Arad Önkormányzatában egy olyan státusnak a kidolgozását, ami meggátolná, hogy valamikor a jövőben megszülethető tanácsi határozattal eltávolíthassák a Szabadság-szobrot? – E kérdést Winkler Gyula EP-képviselővel már megvitattam, a következő hetekben kiemelt hangsúlyt kap, amikor megpróbálunk a francia–német megbékélés mintájára kidolgozni egy olyan státust, ami a Salzbrückenben évtizedek óta zavartalanul működő megbékélési park mintájára születne. Erről Surján László ittjártakor, tavaly nyáron beszéltünk a polgármesterrel, de a városi jegyzővel is tárgyaltunk, aki szerint ehhez, meglehet, nem elég a helyi döntés. Mivel annak idején kormányközi megegyezés jóvoltából lehetett visszaállítani a szobrot, a Megbékélési Park hosszú távú működésének a biztosítását is kormányszintre kell emelni. Mivel annak idején a két kormány többször leült egymással tanácskozni, mi javasoltuk, hogy Aradon is szervezzenek kormányközi találkozót, mint Gyulán történt. Tehát Arad is lehetne egy szimbolikus hely, éppen ezért bízom abban, hogy megtaláljuk azt a jogi megoldást, ami a Parknak nem csak helyi, de nemzetközileg is védett szimbólum státust biztosítana. – Ezzel gyakorlatilag át is tértünk az idei tervekre. – Valóban, mert a Megbékélési Park létrehozásakor 1,4 millió lej költségvetési keretet biztosítottak a továbbfejlesztésére, csakhogy az elmúlt évben a környezet további építését az igényelt területekkel kapcsolatban felmerült jogi akadályok gátolták. A terület egy része ugyanis a tanfelügyelőségé, de a színház asztalosműhelye is ott található, nem beszélve arról a romos lakóépületről, ami nem a város tulajdonát képezi. Tehát mindamellett, hogy az anyagiak biztosítottak, a fejlesztések nem indulhattak be. Ha a jogi akadályok megszűnnek, reményeink szerint tovább építhetjük a Megbékélési Parkot, amit még inkább méltóvá kívánunk tenni a hely szelleméhez. Még egy téma erejéig visszatérnék az elmúlt évre, amikor sikerült komoly javítási, felújítási munkálatokat véghez vinni a Csiky Gergely Főgimnázium régi épületén, amit a 90 éve dacára megpróbálunk minél korszerűbbé alakítani. Örömmel tölt el, hogy a Kincskereső Óvoda épületének a korszerűsítési, bővítési munkálatait is sikerült befejeznünk, de az aradi magyar közművelődési élet számára is sikerült pénzforrásokat szerezni. A 100. születésnapját ünnepelt Kultúrpalotával kapcsolatos programok méltó támogatást kaptak: kétnyelvű könyvet adtunk ki, illetve elhelyeztük az épületen Szántay Lajos emléktábláját. Salacz Gyula néhai polgármesternek Arad fejlődéséhez történt hozzájárulását is kétnyelvű kötetben kívántuk ismertté tenni a többségi lakosság körében. Egyben azt is megismerhették, hogy az aradi magyar közösség mivel járult hozzá a város örökségéhez, amire mindenképp büszkék lehetünk. – Azt külföldön is sikerült terjeszteni? – Hogyne, hiszen köztudott, hogy Salacz Gyula, gyulai születésű, ezért ott is felavattuk az emléktábláját, de a testvértelepülésekkel folyamatosan ápoljuk kapcsolatainkat. Ennek jóvoltából a pécsi színház rendszeresen előadásokat tart Aradon, de támogatással, minden március 15-én a Békéscsabai Jókai Színház is Aradon vendégszerepel. Ha nincs is kulturális autonómia, az Arad megyei magyarság megmaradása szempontjából fontos alapokat a továbbiakban is, mindenképp biztosítani szeretnénk. – Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést! Balta János Nyugati Jelen (Arad), 2014. április 26.Emlékalbum-bemutató és koszorúzás a Szabadság-szobor újraállításának a 10. évfordulója alkalmábólGondozzák, őrizzék! A címnek választott szavakkal kezdődött az aradi Szabadság-szobor története, melyek Salacz Gyula egykori polgármester szájából hangozottak el 1890-ben, amikor átadta a szobrot az aradiaknak. Több mint 70 évnyi száműzetés után 15 éve szabadították ki az aradi várbörtönből Zala György szoborcsoportját, majd restaurálás után sikerült ismét felállítani: tíz éve immár, hogy újból köztérre került a 13 aradi vértanú emlékműve. A mai napot eme jeles és emlékezetes évfordulónak szentelték, az RMDSZ Arad Megyei Szervezete és a Szabadság-szobor Egyesület egész napos rendezvénysorozattal emlékezett a 2004. áprilisi eseményre. A Csiky Gergely Főgimnázium zsúfolásig telt dísztermében 16 órakor mutatták be az alkalomra készült jubileumi emlékalbumot Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök jelenlétében. Az országos szervezet elnökén kívül jelen voltak még: Király András, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Cziszter Kálmán városi tanácsos és még sokan mások, akik a tíz évvel ezelőtti esemény részesei voltak. „Az aradiak, Arad megtette magáét, gondozták, őrizték a szobrot mindig úgy, ahogy lehetett, és úgy érezzük, hogy ezt az üzenetet kell továbbadnunk, a szobrot továbbra is gondozni, őrizni kell. Ez a sikertörténet nem egy emberé, ez a közösségünk sikertörténete” – hangzott el Király András beszédében, akinek felkérésére egyfajta spontán emlékalbum bemutatóra került sor. Felszólaltak és emlékeket elevenítettek fel Cziszter Kálmán, Bálint György, valamint Kocsis Rudolf is megosztotta gondolatait a teremben lévőkkel. Horváth Levente, a kiadvány egyik szerkesztője az album megalkotásához vezető vezérelvekről beszélt. Nagyon sokan vannak még, akik valamilyen formában hozzájárultak a szobor létrejöttéhez, ám időhiány miatt nem volt lehetőség mindenkinek felszólalni. A jelenlegi emlékalbum a harmadik kiadvány, mely a Szabadság-szoborról szól, ezt megelőzték a Kiszabadítottuk! majd Az aradi Szabadság-szobor címet viselő kiadványok. A Szabadság-szobor Egyesület kiadásában napvilágot látott album egy képes krónika, amely bemutatja, hogyan is valósult meg a magyarság számára oly fontos ereklye, a Szabadság-szobor. Sokan állnak mögötte, ez valójában egy sikertörténet, ami csak közös erővel jöhetett létre, amint azt Bognár Levente kihangsúlyozta: „ezt csak összefogva, együtt tudtuk megvalósítani”. Az emlékalbum bemutatóján jelen volt még Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke, Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője, valamint Erdei Dolóczki István az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője, valamint egyházi méltóságaink. A Szabadság-szobor Egyesület nevében Király András elnök több mint 70 emléklapot osztott ki olyan magánszemélyeknek, intézményeknek, akiknek szerepük volt, hogy a Szabadság-szobor létrejöjjön, végleges helyére kerüljön. 17 órakor a főgimnázium díszterméből testületileg kivonult a tömeg a már benépesült Megbékélés Parkjába, ahol köszöntő beszédek sorai után elhelyezték a megemlékezés koszorúit. Az eseményen Gheorghe Falcă aradi polgármester is tiszteletét tette, aki a szabadság fontosságáról beszélt az egybegyűlteknek. „Ha a szabadság szimbólumai el vannak rejtve, a szabadság nem létezik, vagy korlátozva van. Városunknak volt egy szimbóluma, mely sokáig rejtve volt, éppen azért becsülnünk kell azokat, akik közreműködésének, munkájuknak köszönhetően ez a szimbólum most itt áll, és méltó jelképe városunknak” – zárta beszédét a polgármester. „Ma ismét összehozott bennünket a Szabadság-szobor. Nyolc évtized álma valósult meg, amikor 10 évvel ezelőtt a 13 aradi vértanú oltárát sikerült újra köztérre állítani. Sikerült, mert hittünk benne, és hittek benne azok is, akikkel együtt dolgoztunk. (…) Mindvégig hittünk, még akkor is, amikor 2003 szeptemberében leállították a visszaállítás folyamatát. Azok az emberek most nincsenek szabadon, a szobor azonban itt áll szabadon velünk együtt, mert 2004-ben városunk bebizonyította, hogy európai szellemben gondolkodik. (…) Számunkra a szobor nem csak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – hangzott el Bognár Leventétől a Megbékélés Parkjában. Kelemen Hunor néhány szóban visszaemlékezett a 10 évvel ezelőtt történtekre, az akkori aradi eseményekre, majd – akárcsak az előtte szólók – a szabadság fontosságáról beszélt. „Ez a szobor 124 éves, ebből először 35 évet volt köztéren, 74 évet volt rabságban, míg kemény erőfeszítéssel sikerült kiszabadítani és öt évet a minoriták gondozásában volt, majd 10 éve ismét köztéren van. Ez a szobor a 124 évéből mindössze 45 évet töltött köztéren, szabadságban, és 74 évet rabságban. Ez is azt mutatja, hogy a rabság lehet hosszabb, mint a szabadság esztendői, el lehet zárni a szabadságot, meg lehet próbálni rabságban tartani, de amikor olyan eszméről van szó, amely összeköti az embereket, sorsközösséggé formálja, akkor előbb-utóbb győzedelmeskedni fog a szabadság eszméje. (…) Azok a kezdeményezések, melyek a szabadság eszméjének a jelképét, ezt a szobrot támadják, nem győzedelmeskedhetnek még egyszer. Nem jöhet el az a pillanat, amikor ez a szoborcsoport ismét fogságba kerül, amikor a gyűlölet kerekedik fölül, és valakik megpróbálják eltüntetni, bezárni. Nem jöhet el az az idő, amikor bennünket megfosztanak a szabadságtól. (…) Hiszünk abban, hogy ez a szoborcsoport, és minden, ami a szabadságot jelképezi, nem kerül többé fogságba, nem engedhetjük” – zárta szavait Kelemen Hunor, és köszönetet mondott mindazoknak, akik hittek abban, hogy a szobor egyszer ismét a köztéren lesz. „Tíz év elteltével Zala György remekműve mindennapjaink része lett, bizonyítékként, hogy a jól előkészített, bölcs döntések megteremtik annak a lehetőségét, hogy a többség és a kisebbség elfogadja és tisztelje egymás múltját, hagyományait. (…) A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András beszéde zárta az ünnepi felszólalások sorát, melyet a koszorúzás követett. A Megbékélés Parkjából az ünneplő tömeg a színházba vonult, ahol az ünnepi műsor előtt sor került az RMDSZ EP-kampányindítójára is. Takáts D. Ágnes. Nyugati Jelen (Arad) 2014. május 8.Mindenki Szabadság-szobraAz aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján. Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án. Hőskor „A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából. Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét. Bonyodalmak és megoldások Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása. 2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt. „Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban. „Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án. „Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában. „A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében. „»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről. „Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen. Megbékélés A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani. 2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti. „Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából. „Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika). „Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában. „A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából. „Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26. „Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából. „»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából. „Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában. „Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban. „»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál? Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania. Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló). „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből. Kiszabadítva Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként. „Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen. „Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából. „Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.) „Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én. 2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla. Tíz év múlva Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól. „A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen). „Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen). „És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro). Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi. Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. augusztus 3.„Balkáni területfoglalás” – hogyan lett éttermi terasz dísze Salacz Gyula mellszobra AradonKét év sem telt el azóta, hogy az utókor megpróbált méltóképp tisztelegni Arad leghosszabb ideig hivatalban lévő polgármesterének, Salacz Gyulának (1832–1915) az emléke előtt, szobrot állítva annak a személyiségnek, aki 26 évig (1875–1901 között) állt a város élén, és akinek gyakorlatilag a modernizálást köszönhette Arad. A 21. század embere azonban nincs tekintettel a nagy elődökre, ha meg nem is a saját nációjából való, tudomást sem vesz róla, de talán az a legjellemzőbb, hogy az anyagi haszonszerzés nem riaszt vissza senkit még a kegyeletsértéstől sem, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű az a személyiség, akinek emléket állított az utókor. Jelen esetben, a Battyhány (Episcopiei) és Salacz Gyula utcák kereszteződésében Salacz Gyula mellszobrát és annak talapzatát – a Newsar információi szerint – az Ema del Mar nevű étterem „kebelezte be”, legalábbis a szobor körül kialakított ki térre telepítette teraszát, sőt attól sem rettentek vissza a vállalkozás működtetői, hogy a köztéri padokat is felszedjék, helyet csinálva saját asztalaiknak. Nem akármelyik étterem büszkélkedhet azzal, hogy egy műalkotás – nem is akárkié, hanem a neves aradi szobrász, Kocsis Rudolf alkotása – díszíti teraszát. Elértük Kocsis Rudolfot egy gyergyóremetei szakmai konferencián, aki érdeklődésünkre elmondta, hogy annak idején ő kikötötte: ha engedélyeznek is valamilyen vendéglátóhelyet a téren, a szobor körül három-négy méteres körzetet szabadon kell hagyni. „Volt vita is erről a tanácsban, beszéltünk a tulajdonossal is, és amikor megadták az engedélyt a terasznak, az volt a kikötés, hogy csak a fal mentén helyeznek el egy sor széket és asztalt. Énnél valamivel többet tettek ki. Igaz, a fal mentén meg hullana a vakolat a vendégekre, úgyhogy ez ilyen balkáni megoldás. A politika beleszól, és senki nem tud csinálni semmit” – nyilatkozta a művész. Érdeklődésünkre, és külföldi tapasztalatai alapján azt mondta, hogy Nyugaton teljesen elfogadhatatlan lenne ilyesmi, de senkinek se fordulna meg a fejében ilyen dolog… Lehet, a tulajdonosok úgy gondolták, Salacz Gyula biztos nem fog panaszkodni, hogy dohányfüstöt nyel a szobra… aradihirek.ro, Erdély.ma 2015. január 10.„Arad történelmi részét szakítanák ki a parkolóval”Háborognak a műépítészek Az Eminescu, régi nevén Salacz parkra tervezett parkoló ötlete nem csak a civilszervezetek körében verte ki a biztosítékot, a szakmabeliek egy jó része is háborog, sőt egyre többen foglalnak állást az ügyben a médián keresztül vagy virtuális közegben. A közel tizenöt éves tapasztalattal rendelkező Várkonyi Zoltán aradi műépítész a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: „A Salacz park nemcsak egy zöldövezet, hanem történelmi jelentősége is van, így elpusztításával nemcsak holmi fácskákat vágnának ki, hanem egy történelmi részét is kiszakítanák az amúgy is megtépázott Aradnak.” Ami az aradi polgárok hozzáállását illeti, a szakember szerint a baj ott kezdődik, hogy egyre kevesebben érzik szívügyüknek a helyi jelentőségű problémákat. A lakosság elöregedése következtében a lokálpatriotizmus jelentősen felhígult, ezért igen kevesen maradtak már azok közül, akik teljes mellszélességgel kiállhatnának egy ilyen nemes ügy mellett. A többieket meg nem is érdekli a dolog. „A parknak van egy komoly történelmi háttere, másrészt Aradnak így sincs elég zöldövezete, nemhogy a parkot felszámolja” – mondja Várkonyi, aki szerint az is gondolkodásra készteti az embert, hogy az utóbbi időben tömegesen száradnak ki a belváros fái. Már-már azt hihetné valaki, hogy szánt szándékkal hagyják kipusztulni a városrészeket, sétányokat, parkokat barátságossá tevő faállományt. A műépítészt, sok más hozzá hasonló kollégájával együtt zavarja, hogy ilyen projekteknél a városvezetők nem kérik ki a szakmabeliek véleményét. Pedig van néhány hozzáértő szakember Aradon. Tapasztalataikra senki nem tart igényt. Pedig hasznos ötletek lennének. A szakember szó szerint „agyrémnek” tartja a parkra tervezett parkoló ötletét. Úgy gondolja, alternatív megoldásként sokkal célszerűbb lenne, ha az önkormányzat vezetői a város gazdátlan telkeire, elhanyagolt területeire terveznének kisebb méretű, ámde annál praktikusabb, két-háromszintes felszíni parkolókat. „Nem értem, miért kellett egy német cégnek fizetni azért, hogy elkészítse a város közlekedési tanulmányát, mikor csak mi építészek vagyunk vagy százan Aradon. Egy jó tanulmány elkészítéséhez alaposan ismerni kell az adott város közlekedési sajátosságait. Teljességgel hiányzik az urbanisztikai elgondolás Aradon. A városrendezési tervek egyike sem foglalkozik kellőképp a közlekedéssel, a parkolási renddel. Szépen lassan feldaraboljuk Arad identitását, tönkretesszük a zöldövezeteket, kivágjuk a megmaradt fákat, nem beszélve a központ értékes épületeiről. Kerékpárutakat építünk, miközben fejünkre hullnak a központi házak. Körbeépítjük a várost plázákkal, miközben a város központja szó szerint szétrohad” – nyilatkozta a szakember, utalva arra is, hogy a város vezetői rendszerint fittyet hánynak a szakvéleményekre, amikor értékes épületek lebontására kerül sor. A park történelmi hátterének kapcsán a műépítész Márki Sándor, illetve Ujj János helytörténészek köteteire utalva érdekes adatokat osztott meg velünk. „Az 1877-es árvíz idején Salacz Gyula polgármester úgy döntött, hogy meg kell erősíteni a gátrendszert, ezért felkérte Virág Lajos városi főmérnököt, hogy készítse el a várost védő gát terveit. A munkálatok 1878-tól 1880-ig tartottak, ezután épült ki a három hold (szerk. megj.: egy hektár 1,7377 katasztrális holdnak felel meg) terjedelmű park, ami korábban vizes náddal és sással borított terület volt. 1886-ban kibővítették a Baros parkkal, amit most gyermekparkként ismerünk. Talán kevesen tudják azt is, hogy a Salacz parkban zömében kőris és szilfák vannak, valamint néhány tölgy, gesztenye és szivarfa, a sétány szélét csörgőfák, szivarfák díszítik”. A Pro Urbe városvédő szervezet egyik alapító tagjaként Várkonyi úgy érzi, senki nem kíváncsi a véleményükre, szakmai tudásukra. Szomorú, hogy a probléma kapcsán a helyi építészeti kamara sem foglal hivatalosan állást. Sólya R. Emília Nyugati Jelen (Arad) 2015. június 5.Tanulmány az Arad városi kórház történetéről„Bántó, mennyi mindent nem tudunk, szomorú, mennyi mindent elfelejtünk” Szerdán délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpádról, Arad neves szülöttéről elnevezett (a történelmi hűség kedvéért: teljesen megtelt) dísztermében mutatták be dr. Dumnici Sándor egyetemi professzornak az aradi kórház történetéről szóló magyar nyelvű könyvét. (Az eredetileg románul megjelent könyv bemutatóját néhány hete tartották meg.) A hallgatóság között volt az aradi magyar kulturális rendezvények megszokott közönségén kívül a sebészdoktor több volt páciense, néhány kolléga és egyéb érdeklődő is. A rendezvényt Irházi János újságíró, a könyv megjelenését lebonyolító program egyik képviselője nyitotta meg, majd Bognár Levente aradi alpolgármester arról beszélt, mennyire fontos a város – Arad – valós történelmének, intézményeinek a megismerése. Dumnici professzor könyve immár a negyedik azon könyvek sorában (az előzőek Arad városiasodásáról, Salacz Gyula polgármesterről, a Kultúrpalota történetéről szóltak), amelyek magyarul is megjelentek a polgármesteri hivatal támogatásával, azzal a céllal, hogy az, amit ma (már) csak kevesen tudnak, a nagy többséghez is eljusson. Hozzátette, e könyv igazolja: az egykori aradiak tudták, hogy az egészségre áldozni kell, és ezzel (remélhetőleg) példát mutattak a mának is. Dr. Dumnici professzor azzal kezdte a könyv bemutatását, hogy leszögezte: tiszteletet érez azok iránt, akik Aradot építették, intézményeit létrehozták. Külföldi tapasztalataira hivatkozva elmondta: a vendégnek (az angliai Oxfordban vagy a németországi Heidelbergben) „bizonyítványt” adnak a kezébe az illető intézmény múltjára, történetére vonatkozólag. Nos, a máramarosszigeti származású Dumnici doktor most az aradi városi kórház történetéről szóló munkát adhatja át (immár két nyelven) az idelátogató külföldi kollégának. Amelyből kiderül: a város lakossága (képviselői által) már 1775. szeptember elsején, tehát 240 esztendeje hitet tett amellett, hogy a fejlődő Aradnak közkórházra lenne szüksége. Nagylelkű adományokkal meg is indult a gyűjtés az építkezésre, amelynek megkezdésére azonban csak 55 év múltán került sor, amikor az időközben bekövetkezett, nagy emberáldozatot követelő pestisjárványok is nyilvánvalóvá tették, hogy kórházra égető szükség van, másrészt az elinduláshoz szükséges tőke is összegyűlt. Az előadó vetítettképes előadásban vázolta az Arad városi kórház építésének, kezdeteinek történetét, számokkal is illusztrálva – akkoriban még számon tartották ezeket! – ki és mivel járult hozzá a köz javát szolgáló megvalósításhoz. Edelspachnerné Katschmag Teréz például 2000, Radovits Klára és Kászonyi András 1000-1000, akkoriban igen nagy pénznek számító váltóforinttal biztosította az indulótőkét, később a világosi Bohus János báró, például, 30 ezer téglával, sok más Arad megyei polgár is jelentős adományokkal járult hozzá az akkoriban európai színvonalúnak számító kórház létrehozásához, amely végül 1836-ban nyílt meg, bár két évvel előtte már fogadott betegeket. A statisztikai adatokkal és fotókkal bőven ellátott karcsú, hetvenoldalas kiadvány – mint maga a szerző, Dumnici professzor is aláhúzta – a kezdet. Ha valaha (hátha!) megjelenik felülvizsgált kiadása is, nemcsak bővítésre, hanem némi kiigazításra is szorul, például, az aradi kórházban az idők során dolgozott orvosok tekintetében. Jó néhányuk neve ugyanis hiányzik (vannak köztük – Puskel Péter helytörténésztől tudjuk – aradi „premiereket” produkálók), vannak elírt nevűek és hiányzók (ez utóbbi félmondatban említettek között sajnos, eltávozott személyes jó barátaim is). Mindezzel azonban semmiképpen nem akarom csökkenteni Dumnici doktor minden tiszteletet és megbecsülést kiérdemlő igyekezetét, hogy az aradi intézményesített egészségügy kezdeteiről egy ilyen kiváló (folytatásra méltó) munkát adott a kezünkbe. Az eredetileg román nyelven íródott munkát Csanádi János magyartanár fordította le, nagyszerűen. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. június 18.Beszélgetés Bognár Levente aradi alpolgármesterrelA tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat Bognár Leventének, a közelmúltban leköszönt RMDSZ-megyei elnöknek, aradi alpolgármesternek az életében lezárult egy 23 éves időszak, amikor különféle vezető tisztségeket töltött be az érdekvédelmi szövetségben. Beszélgetésünkben a csaknem negyed évszázados időt értékeljük. – Hogyan indult a politikai pályája? – Az 1989 decemberében optimizmussal vágtunk bele a társadalmi szerepvállalásba. Azzal a meggyőződéssel tettük, hogy a diktatúra bukása után ismét emberi körülményeket teremthetünk a társadalomban. Mivel a csapatmunkának van legnagyobb hatékonysága, magam is egy csapatban vállaltam feladatot előbb szenátori irodavezetőként, amikor az RMDSZ Arad megyei szervezetének az ügyvezetésével is foglalkoztam. Utána politikai alelnök, majd választmányi elnök, azt követően, két mandátumon át megyei elnök voltam. Számomra ezek a tisztségek nem hatalmi pozíciók voltak, hanem felelős szolgálatként fogtam fel, amit a közösségért, illetve azokért végeztem, akik megbíztak a feladattal. A cél, alázattal szolgálni, jobb életfeltételeket, több jogot biztosítani annak a közösségnek, amely Aradon és a megyében megpróbálja megőrizni önazonosságát, ezért érdekvédelemre szorul. Számvetés – Az elmúlt 23 évben folytatott közösségépítő munkája során mit tart a legnagyobb sikernek, amire szívesen gondol vissza, illetve voltak-e emlékezetes kudarcok? – Szerencsére, több pozitív élményre emlékezhetem. Ilyen a Csiky Gergely Főgimnáziumnak az önállósodása, az épület korszerűsítése, új iskolaszárny építése, vonzóvá tétele a diákok számára. Mivel magam is ott tanultam, lélekemelő érzés látni az intézményen a pozitívumokat. Másik emlékezetes élményem a Szabadság-szobornak a várfogságból történt kiszabadításához, a hallomásból ismert remekműnek az első megcsodálásához fűződik. Még akkor is, ha az újraállítása nagyon bonyolult, őrlődésekkel vegyes, kemény feladat volt. Szinte egy évtizedes előkészítő, meggyőző munka árán sikerült újra köztéren elhelyezni a Szentháromság-szobrot. Nehezen, de sikerült meggyőznünk a többségi kollégákat, hogy az egy olyan érték, ami a várost is gazdagítja, nem a románság ellen irányul, senkinek nem származik kára, az újraállításával csak gazdagodik a város. Ilyen alkalmakkor mindig a szélsőségesekkel kellett megküzdeni, megtalálni azokat, akikkel normálisan együtt lehetett dolgozni. Ehhez mindig rengeteg türelemre, diplomáciára volt szükség. Ugyanakkor sikerült az aradi magyarság számára meghatározó személyiségeknek is szobrot állítani. Gondolok itt Fábián Gáborra és Salacz Gyulára. Megyei viszonylatban sikerült az Erdőhegyi Általános Iskolát különálló oktatási intézménnyé alakítani. Örvendek, amiért ott volt egy olyan csapat, amelyikkel együtt tudtunk dolgozni. Minden olyan lépés, ami a közösséget, illetve az identitást erősítette, pozitívumnak számított. Ezekkel párhuzamosan, sok olyan pozitívum volt, amikor a közösséget szolgáló egy-egy középületet vagy utat, utcák burkolatát újíthattunk fel, egy-egy sikeres magyar rendezvényt támogathattunk. A koalíciós egyeztetések során ugyanis mindig az volt a cél, hogy egy-egy magyar közösség is hozzájusson bizonyos anyagi keretekhez. Ezeket rendszeresen ki kellett lobbizni, de amikor megvalósultak, jó érzés volt tapasztalni, hogy a mi közösségünk is támogatásokhoz, fejlesztési alapokhoz juthatott. – Negatív emlékei vannak-e? – Egyértelmű, hogy e munka nagyon sok őrlődéssel is járt, hiszen gyakran metsző ellenszélben kellett dolgozni. A szélsőséges erők állandóan azon dolgoztak, hogy megakadályozzák a természetesnek tűnő jogainknak a gyakorlását. Az identitás megőrzésére, az örökségünk megóvására tett erőfeszítéseink közben minden szalmaszálba belekötöttek. Feljelentettek, amiért az iskolai ünnepségen magyar zászló is volt, mindent megtettek a lejáratásunk érdekében. Voltak viszont olyan esetek is, amikor helyben, felfelé próbáltuk megmagyarázni, hogy bizonyos dolgokat mi hogyan látunk, az elképzeléseink miért jók nekünk. Az RMDSZ felső vezetése másképp látta bizonyos dolgainkat, amelyekről elmagyaráztuk, miért jók a helyi magyarságnak. Törekvéseink soha nem voltak öncélúak, hiszen az eredményeink attól függnek, hogy 10%-os arányban kivel lépünk koalícióra. Ha a magunk 2 szavazatával támogatunk valakit elképzeléseinek a megvalósításában, az is támogat minket a céljaink elérésében. Olykor keserű volt számunkra, hogy az igazunkat felfelé nehéz volt elfogadtatni. Ezzel együtt, úgy érzem, hogy a helyi döntéseink, az együtt gondolkodásaink eredményeseknek bizonyultak, megvolt a hozadékuk. Mert ha valahol számunkra megürül egy szék, nem az a fontos, hogy valaki beleülhessen, hanem az, hogy onnan mit tud nekünk hozni? Megcsappant képviselettel is eredményt – Az sem lehetett előny, hogy miközben az 1990-es évek elején 4, jelenleg 2 képviselőnk van Arad Város Tanácsában. – Természetesen, legfontosabb a képviseltnek az erőssége, mert bármilyen egyezségben lényeges dolog, hogy a felek milyen pozíciókat képviselnek, birtokolnak egy-egy testületben. Az 1990-es években szenátorunk, parlamenti képviselőnk volt, a megyei tanácsban 5, míg Arad Tanácsában 4 képviselővel rendelkeztünk. Akkor teljesen más pozícióból tudtunk tárgyalni, fellépni egy-egy kényes kérdésben. Mostanában viszont sokkal több munkát kell végeznünk, hogy elismerjék, felvállalják az igényeinket. Mert a megyei tanácsban a 33 képviselőből a mi 2 szavazatunk mellé 15, míg a 23 tagú aradi tanácsban a mi két szavazatunkhoz további 10-re van szükség akaratunknak a keresztülviteléhez. Állandó egyeztetésben vagyunk a partnerekkel, ha eredményt akarunk felmutatni az anyanyelvű oktatási hálózatunknak a fenntartása, kulturális rendezvényeinknek a támogatása, civilszervezeteinknek, egyházainknak a megsegítése területén. A munkánk fontos része, hogy mindig a város érdekét, a fejlesztését, a korszerűsítését képviseljük. Ezen belül azonban, a közösségünk érdekeit mindig prioritással kezeltük. Mindig úgy próbáltunk egyensúlyozni, hogy a mi érdekeink ne szenvedjenek csorbát. – Mivel magyarázható képviseletünknek a folyamatos csökkenése? – Ahhoz képest, hogy az 1992-es népszámláláskor a megyében 62 ezer, míg Aradon 30 ezer magyar élt, a legutóbbi népszámlálás szerint a megyében 37, míg Aradon 16 ezer főre csökkent a számunk. Azzal együtt, hogy esetleg valakik kimaradtak a népszámlálásból, tudnunk kell, hogy az erőnk nagyban csökkent, a demográfiai mutatóink nem kedvezőek. – A politikusok általában hogyan viszonyulnak a sokak által extrának nevezett igényeinkhez? – Közvetlen, esetleg baráti beszélgetéseken elismerik az igényeinknek a jogosságát, amit azonban nyíltan csak nagyon kevesen vállalnak fel, hivatalosan nem állnak ki mellettünk. A „magyar kártyát” bármikor kijátszhatják. Bármikor, amikor valamit kértünk, hisztérikusan beindult ellenünk a médiakampány. Gondoljunk csak Ion Iliescura és csapatára, akik a rendszerváltás után két és fél hónappal kirobbantották a marosvásárhelyi konfliktust, ahol a securitátés időkre emlékeztető törekvések nyilvánultak meg. Később, az Európai Unióhoz fűzött reményeink, sajnos, nem váltak be. Hasonló nacionalista soviniszta megnyilvánulások tapasztalhatók Szlovákiában is az EU és az EP tudtával, szeme láttára. Ezek ellen csakis egységesen tudunk fellépni, ezért a magyarság egységét mindenképp létre kell hozni, mert az „oszd meg és uralkodj” elv manapság is kiválóan működik. Az egység létrehozásáért elnökségem idején megpróbáltam a Szövetségtől eltávolodott embereket visszahozni, integrálni mindazokat, akik tehetnek valamit a közösségért. Éppen ezért, a bizottságokba már nem csak választmányi tagok kerülhetnek, hanem olyan külsősök is, akik be tudnának kapcsolódni az érdekvédelmi munkába. A szórványra való fokozott odafigyelés céljából, javasoltam a Szórvány Szakbizottság létrehozását, a különleges helyzetben élő magyarok felkarolására. Újratervezve is csapatban dolgozni – A hallottak szerint nem könnyű hagyaték vár az utódjára… – Alaposan átgondoltam a staféta átadását, ami a saját döntésem volt. A kongresszus utáni Újratervezés mottója alatt magam is újraterveztem a teendőket. Arra alapul, hogy továbbra is csapatban dolgozzunk, de a feladatokat meggondoltan el kell osztanunk egymás között. Mert a magam intenzív önkormányzati munkája mellett, önkéntesen ellátni a megyei elnöki tisztséggel járó összetett feladatot számomra nagyon megterhelő munka volt. Ezt megbeszéltem Faragó Péterrel, hogy egy közösen meghozott döntéssel, felelősen adhassam át a stafétát. Úgy érzem, a két mandátumom idején kellő módon elő tudtuk készíteni a váltást. Mert fiatalításra nagy szükség van, egy dinamikusabb, fiatalosabb hozzáállással, megyejárással, fiatalok bevonzásával, az új elnök segítésével dinamizálni lehet a szervezetet. Természetesen, a munka alól én sem vonom ki magamat, a felvállalt önkormányzati munkámat folytatom. Ha pontosan leosztjuk a feladatokat, azt jelenti, több időt tudok Araddal foglalkozni, kijutni a kerületekben lakó magyar közösségekhez. Azzal együtt, hogy Cziszter Kálmánnal csak ketten vagyunk városi tanácsosok, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk a kerületek magyarságával. – A következő helyhatósági választások után vállal-e még egy alpolgármesteri mandátumot? – Amennyiben az érdekvédelmi szövetség, illetve a helybeli magyarság megbíz e faladattal, illetve a politikai konjunktúra is megfelelő, vállalnám Aradon a további közösségi szolgálatot. – Ehhez kívánok további energiát és sok sikert! Köszönöm a beszélgetést! – Én köszönöm a lehetőséget! Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2015. július 18.„Salacz Gyula összeköt bennünket” – Főhajtás a városépítő polgármester emléke előttArad város egykori polgármestere, Salacz Gyula (1832–1915) halálának 100. évfordulójára emlékeztek pénteken délelőtt a Bábszínház közvetlen szomszédságában lévő Salacz-szobornál. Az ünnepségen a helyi önkormányzati, illetve a magyar érdekképviseleti szervezetek vezetői mellett Gyula testvérváros küldöttsége is fejet hajtott a helyi közigazgatást egykoron megreformáló személyiség emléke előtt. Az eseményre leutazott többek között Kónya István gyulai alpolgármester, továbbá az Arad–Gyula Baráti Társaság képviselői. Bognár Levente aradi alpolgármester – aki a megemlékezést kezdeményezte – a helyszínen felidézte, milyen sokat tett Salacz Arad fejlesztéséért, egyszerű mezővárosból európai szintű nagyvárossá emelve azt. Salacz közismert mottójára – „A városok érdeke mindenek előtt” – hivatkozva, hangsúlyozta, mindannyiunk feladata megtartani, tovább éltetni a városépítő örökségét. Kónya István gyulai alpolgármester hozzátette: jelenlétük a megemlékezésen több mint baráti gesztus, hiszen már több mint húszéves Arad és Gyula város baráti, jó együttműködési kapcsolata. „Az elmúlt két évtized alatt nagyon sok barátság, nagyon jó kapcsolat és nagyon komoly eredmények születtek a két város vonatkozásában” – mondta. Nemcsak a testvérvárosi kapcsolat köti össze a két várost, hanem Salacz Gyula személye is, hisz a néhai polgármester Gyulán született, életének munkássága azonban Aradhoz kötődik. 2013 decemberében, az Arad–Gyula Kézfogások keretében emléktáblát lepleztek le szülővárosában, egykori szülőházánál. „Salacz Gyula összeköt bennünket” – nyomatékosította Gyula alpolgármestere, aki szerint Salacz személyisége, a közösség iránt végzett áldozatos munkája és gerincessége példaként állítható a mai generáció számára is. A mai városvezetők feladata, hogy minden körülmények között, politikai pártállástól függetlenül emlékezzenek azokra a nagyjaikra, akik meghatározták településük fejlődését. A beszédek után a hivatalosságok megkoszorúzták a Kocsis Rudolf szobrász által készített mellszobrot, majd a vendégek átvonultak a Városházára – az épületet egyébként maga Salacz adta át anno –, ahol Salacz Gyula mandátumának legfontosabb mozzanatait megörökítő kiállításon vehettek részt. Szintén a Városházán mutatták be a Salacz Gyula monográfia román nyelvű kiadását, melyet Puskel Péter helytörténész állított össze, az aradi önkormányzat támogatásával. Salacz Gyula 1875–1901 között, 26 évig töltötte be a polgármesteri tisztséget a városban, majd 1901–1906 között országgyűlési képviselő volt Budapesten. 1910-ben Arad díszpolgárává avatták. 1915-ben Világoson hunyt el. Megvalósításai között említhető a Maros-gát és a hozzá tartozó sétány, a Víztorony megépítése, az utcai közvilágítás bevezetése, a város víz- és csatornahálózatának a kiépítése, illetve többek között olyan tanintézmények megnyitása, mint a Látássérültek Iskolája (az első ilyen az országban), a Királyi Főgimnázium, fiú polgári iskola, leányiskola (a jelenlegi Elena Ghiba Birta épületében), felsőkereskedelmi iskola (a Kultúrpalota mellett). A történelmi belváros legértékesebb műemlékházainak megépítésében is döntő szerepet játszott, és még sorolhatnánk. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 3.Állandó kiállítás nyílt az Aradi Ereklyemúzeum kincseibőlVégre ezt is megértük! 2015. október elseje bizonyára emlékezetes dátumként marad meg az aradi magyarság, de a megyei múzeum legújabb kori történelmében: a múzeum történelmi részlegének is helyet adó Kultúrpalota második emeletén megnyílt az egykori Ereklyemúzeum gyűjteményéből rendezett állandó kiállítás. A három terem mintegy 130 tárgyat mutat be a közönségnek, ami töredéke ugyan az egykori hatalmas anyagnak, mégis nagy lépés az eddigiekhez képest. Mint ismeretes, az 1960-as években erősen megnyirbálták, majd a hetvenes évek „kulturális forradalmában” majdnem teljesen felszámolták az 1848–49-es magyar forradalom Aradon kivégzett mártírjainak emlékét is őrző kiállítást. Tegnapelőtt ígéret hangzott el arra, hogy a jövőben még nagyobb teret, helyet kap az ereklyemúzeum. A rendezvényt Peter Hügel múzeumigazgató nyitotta meg. Elmondta, hogy a mostani állandó tárlat megnyitása része a múzeum teljes kiállítási rendszere, a múzeumok városunkbeli jelenléte és szerepe újragondolásának. Egyszermind bejelentette a részleg bővítésének szándékát. Gheorghe Falcă polgármester visszatekintéssel kezdte. Városunknak, mondta, nagy hiányosságai voltak az infrastruktúrával kapcsolatban, ami arra kötelezte a városvezetést, hogy több területen dolgozzon az utóbbi években. 2000-ben a gazdasága „nyikorgott”, ma Arad egy 74 ezer munkahellyel rendelkező város, 1 százalékos munkanélküliséggel. 2015-ben a közigazgatás négy nagy irányban tevékenykedik: beruházás a kultúrába, nevelésbe, egészségügybe és a zöldövezet fejlesztésébe. „Dolgozunk a jövő évi költségvetésen, ami Arad számára fontos dolgokat akar megvalósítani. Például a Teba átvételét – egyrészt mert ipari örökség, másrészt mert helyet biztosít a múzeumnak kollekciók elhelyezésére. 2015 a nagy év, amelyben Arad megkapta, dokumentumokkal, száz százalékban az aradi várat, amelynek azonban még várnia kell arra, hogy civileket fogadjon, mert előbb a gáji kaszárnyát kell befejeznünk, aztán nekilátunk annak feltérképezéséhez, hogy miként mutasson ez a vár. Szép múltja van, és készülnünk kell arra, hogy bebútorozzuk Arad múltjával, készülve az Arad, Európa Kulturális Fővárosa időszakra is” – mondta. Megemlítette: azt hiszi, 2000-ben az első román tisztségviselő volt, aki koszorút helyezett el a vesztőhelyi obeliszknél, s akkoriban az újságok egy része azt írta: nem lehet, hogy egy móc ilyet tegyen, és hogy politikai karrierje befejeződött. „Az önök segítségével a karrierem nem fejeződött be, sőt felfelé ívelt, mert ugyanazon értékekben hittünk. Ennek a városnak szép és gazdag a történelmi múltja, amit be kell mutatni azoknak is, akik nem értenek egyet vele. Ami tettünk és teszünk, az, hogy felmutassuk e város értékeit. 2004-ben, amikor polgármester lettem, megpróbáltam megtanulni Arad történelmét. Ez alkalmat adott arra is, hogy sikerüljön az eddigi rejtett és értékes dolgokat a felszínre hozni. Köszönöm Önöknek, s annak, akivel már 12. éve együtt dolgozom, Bognár úrnak, aki ma ünnepli születésnapját. Együtt kívánjunk neki boldog születésnapot” – fejezte be a polgármester. Bognár Levente, Arad alpolgármestere (aki épp Gyuláról tért vissza, ahol jelen volt a Salacz Gyula szülőházán elhelyezett emléktábla megkoszorúzásán), megköszönve a jókívánságokat, hangsúlyozta: a mai nap valamennyi aradié is. „Egy különösen fontos pillanatot élünk át, a városi élet normalitásáét. Azt hiszem, ez az értékek napja”, mondta, és – „a város kultúrájáért, kulturális örökségéért ideiglenesen felelő tisztségviselőként” köszönetet mondott mindeninek, aki a kulturális örökség megőrzéséhez és ápolásához hozzájárult. Az egykori ereklyegyűjteményhez kapcsolódó gyermekkori emlékeit felelevenítve hangsúlyozta: „Végre, egy elég hosszú és kegyetlen korszak után, amikor az értékeket száműzték Arad kulturális örökségéből, többekkel együtt, akik európai módra gondolkozunk, sikerült újra értékesítenünk azt, ami érték. Amikor a kulturális fővárosról beszélünk, számunkra nagyon fontos, hogy ezek az értékek, amelyek Arad értékei is – Arad az összes nemzeti kisebbség, etnikai és vallási közösség által is létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége – érvényre jussanak. A polgármesterrel és Hügel úrral folytatott számos beszélgetés során is elmondtam: ez a továbbiakban vonzási pont lesz a turisták számára, és ezáltal is felépíthetjük a kölcsönös elismerés városát, egy modern, nyugati várost” – fejezte be beszédét, amelynek utolsó mondata magyarul hangzott el: „örülök, hogy elértük, s eljutottunk ide, hogy ezt ma közösen is megünnepeljük”. A Pro Identitas elnöki minőségében jelen volt Faragó Péter beszédét így kezdte: „A mai nap nagyon különleges Arad, és minden lakosa számára. A megyei múzeum állandó kiállításának megnyitása lehetővé teszi városunk e történelmi kincsének bemutatását. Meggyőződésem, hogy a megyei múzeum büszke lehet ezekre a kincsekre, amelyek növelni fogják vonzerejét. E kollekció darabjai múltunk tanúságtételei, szükségszerű volt, hogy láthassák és tanulmányozhassák az érdeklődők. Mától megvan a lehetőség, ezért minden közreműködőnek – helyhatóságnak, a múzeum szakembereinek, és megkülönböztetett módon Peter Hügel igazgatónak – köszönetet mondok”. Magyar nyelvű beszédében Faragó Péter többek között elmondta: számára ez a 2015. év Aradi Magyar Napok legfontosabb, leginkább várt eseménye. „A kommunizmus soha, sehol nem hozott jót, ennek az intézménynek a pincéjébe száműzte az ereklyéket. Az Aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezésére páratlan gyűjteménnyel gazdagodott az aradi múzeum. Most abban a Kultúrpalotában vagyunk, amelyet azért is építettek meg elődeink, hogy ennek a kincsnek méltó helye leszen. Mától ismét láthatóak, és mától magyar, román és bárki eljöhet megcsodálhatni őket. Az ereklyemúzeum a 48–49-es szabadságharc Aradon kivégzett 13 mártír tábornokának állít emléket. Bízom benne, hogy a következő generációk már szabadon látogathatnak ide, tanulva ápolhatják a múltat, őrizhetik történelmi értékeinket, emlékeinket.” A hivatalosságok után szót kapott Felicia Oarcea muzeológus, a kiállítás rendezője is. „Az aradi kulturális értékek felkarolásának szándéka egy román–magyar együttműködéshez, a határon átnyúló HURO programhoz vezetett. (Ennek eredményeként jelent meg egy nagyszerű album és repertoár az aradi ereklyemúzeum kincseiről – szerk. megj.) A mostani állandó tárlat 130 körüli kiállítási darabot mutat be, a relikviagyűjtemény, mint tudjuk, több mint 17 ezer darabot ölel fel. Kezdetnek emlékezetesebb darabokat állítottunk ki, fehér- és tűzfegyvereket, amelyeket honvédek, a forradalom kiemelkedő személyiségei használtak – közülük kiemelném Török Gábor polgármestert, Dimitrie Halca alpolgármestert, az 1949-es februári harcokban kitűnt Asztalos Sándort. Nem utolsósorban – az első teremben – látható a későbbi polgármester, Salacz Gyula portréja, atillájával és kardjával együtt. Hasonlóképpen láthatók Kossuth Lajos és a tábornokok néhány személyes tárgya, amelyek a múzeum „örökség” és „alap” kategóriájába tartoznak. Az előbbiek között van Kossuth pisztolya (a kísérő, valódiságát igazoló írással), amelyet személyi orvosa adományozott az ereklyemúzeumnak, Damjanich János és Kiss Ernő pisztolykészlete stb. Szerepel a 13 tábornok kivégzéséről szóló festmény, Damjanich fotelje és mankója, az urna, amelyben Leiningen tábornok szívét őrizték. Az utolsó termet főképp Arad vára történelmének szenteltük, portréknak, az aradi várban fogvatartottak által készített tárgyaknak, Somogyi József hadnagy sakk-készletének. És itt látható az aradi Szabadság-szobor makettje is. Mi, aradiak tisztában vagyunk az európai értékekkel, ezért a továbbiakban ki akarjuk terjeszteni a kiállítási felületet, legalább az egykori kiállítás terjedelmének egy részéig.” Az állandó kiállítás megnyitóján elhangzottakat – minthogy valamennyi beszédet szabadon mondták el – nem őrzi majd meg dokumentum, ezért is idéztem valamennyiből hosszabban. A nézők többségét azonban minden bizonnyal jobban érdekli a kiállítás, amely most, az aradi vértanúk kivégzése előestéjén még időszerűbb. A néhány fotó legfeljebb ízelítőként szolgál – ezt a kiállítást alaposan meg kell néznie mindenkinek, aki a múlt iránt érdeklődik. Reméljük, az iskolások sem hagyják ki. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 5.Kovách Géza-emléknap, születésének 90. évfordulójánAz Aradi Magyar Napok keretében az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében – szinte pontosan egy évvel az első, halálának 10. évfordulója kapcsán megtartott Kovách Géza-emléknap után – került sor a második emléknapra. Ezúttal a neves aradi történész, néprajzkutató, közíró születésének 90. évfordulójáról emlékeztek meg. Bár Székelyudvarhelyen született – 1925. december 22-én –, és gyermekkorát sem itt töltötte, leginkább aradinak vallotta magát, hisz életének jó kétharmadát ebben a városban töltötte, tanári és tudományos munkássága is Aradhoz fűződik. A megemlékezés alkalom volt dr. Kovách Géza Válogatott tanulmányok c. könyvének bemutatására is, amelyet az Aradi Szabadság-szobor Egyesület, a szerző hagyatékának tulajdonosa adott ki, s amely, igen szép kivitelezésben a gyulai Dürer nyomdában készült 2015-ben. A 320 oldalas kötetet a Békés Megyei Levéltár, a Kovách-hagyaték gondozójának két munkatársa, Héjja Julianna Erika és Kertész Ádám igazgató válogatta és szerkesztette. Az embernek szülőföldje és kötelessége van A rendezvényt Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, a kötet felelős kiadója nyitotta meg úgy is, mint az ünnepelt egykori tanítványa, később tanártársa, barátja, üdvözölve azokat, akikben él Kovách Géza emlékezete. A madárnak szárnya van, szabadsága, az embernek szülőföldje, s ezzel szemben kötelessége – idézte Tamási Áront, majd elmondta: az ünnepelt a mának élt, a múltat kutatva igyekezett jövőképet nyújtani. „Akarva-akaratlanul sokat tanultunk tőle arról, hogyan éljük mindennapjainkat, hogyan élhetjük könnyebben az életet.” Életének egyik fájó pontja az volt, hogy nem lehetett egyetemi oktató, tudományos kutató. Életének utolsó szakaszában alkalma nyílt utazásokra, kutatásra külföldi levéltárakban és a hatalmas összegyűjtött anyag egy részének hasznosítására. Sokoldalú életmű A gyulai levéltár igazgatója arról beszélt: amikor, az év elején a Szabadság-szobor Egyesület elnöke megkereste egy kötet kiadásának ötletével, számba vették, hogy K. G. hagyatékában az akadémiai publikációs kritériumoknak megfelelő anyagok, népszerűsítő írások, illetve színes, röpke írások találhatók, s mindhárom csoportból lehetne kötetet összeállítani. Most az első mellett döntöttek, de reméli, hogy továbbiakra, „színesebbre” is sor kerül. A mostani kötet három nagy fejezetben (agrártörténet, kézművesek és céhek, historiográfia) tartalmazza a szerző tanulmányait. A méltató kiemelte: az utóbbi két évtizedben K. G. volt az, aki a legtöbbet tett a Bánság kutatásáért. Héjja Julianna Erika muzeológus a szerző munkásságának egy kevésbé ismert vonatkozását, néprajzi elfoglaltságait ismertette. Kolozsváron a nagyhírű, műhelyteremtő Gunda Béla professzor tanítványaként néprajzosnak indult (professzora figyelmeztette is: ne engedjen a történelem csábításának), végül – miután Gunda Bélét eltávolították – a történelem mellett kötött ki, noha a néprajzzal soha nem hagyott fel, s a későbbiek folyamán számos folyóiratban, újságban (többek között az aradi Vörös Lobogóban) közölt ilyen témájú írásokat. Erdész Ádám előadását a levelesládák kutatójának szentelte. Kedves témája volt K. G-nak tudósok, történészek, írók leveleinek tanulmányozása, a Békés Megyei Levéltárban hatalmas anyag létezik az általa felkutatott, különböző feldolgozási szakaszban lévő (többek közt Márki Sándor-, Fábián Gábor-, Salacz Gyula-, Franyó Zoltán-)levelek fénymásolatos, kéz- vagy gépírásos leveleiből. Sokat rendszerezett, hogy „bőségesebb időkben” megjelenjenek – a bőségesebb idők azonban még nem jöttek el, bár K. G. az idők során mintegy negyven, levelezéssel kapcsolatos publikációt tett közzé. Blazovich László szegedi professzor, K. G. barátja, kutatásainak segítője nem tudott eljönni a megemlékezésre, de az életművet kiválóan összefoglaló, méltató levelet küldött, amelyet Czégé Petra muzeológus olvasott fel. A megemlékezésen jelen volt Kovách Géza külföldön élő leánya, valamint két unokája. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 7.Hinnünk kell a jövőben, és harcolnunk érte125 éves a Szabadság-szobor A sors és a történelem úgy rendezte, hogy minden kornak megvannak a nagy, de legalábbis emlékezetes pillanatai. Arad napjainkban fontos pillanatot él: a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját. Itt és most – miként arra a hétfő esti, az aradi nagyszínházban rendezett ünnepségen több, beszédet tartó szónok is utalt – egy reális, egyben szimbolikus esemény részvevői vagyunk. A szabadságért, minden nép, nemzet legfontosabb értékéért vívott (esetünkben az elbukott, mégis győzedelmes – mert példát, tartást, cselekvési irányt mutató) küzdelmet jelképező szoborcsoport felállításának, majd újraállításának mozzanatát ünnepeljük. Az aradi színház megtelt az ünnepi évforduló részvevőivel – közülük sokan vidékiek, Arad megyeiek voltak. Fekete Károly műsorvezető – a tőle immár megszokott magas színvonalú felvezetőjében – köszöntötte a megjelent vendégeket (az alábbiakban nem szereplők között) Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Kiss Lászlót, Magyarország bukaresti katonai attaséját, Bognár Leventét, Arad alpolgármesterét, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, a történelmi egyházak, a közélet és társadalmi szervezetek képviselőit. Felvezetőjében elmondta: holnap (okt. 6-án, szerk., 166 éve) von Latour császári belügyminiszer (pesti) meggyilkolásának első évfordulóján Schwarzenberg miniszterelnök, Ferenc József császár jóváhagyásával elrendelte 13 magyar honvédtiszt kivégzését Aradon. „Az emlékezés napja ez, emlékezzünk, és sose feledjünk. Szabadságszeretetünk az, amely örök időkre magyar Golgotává avatta Aradot. S Arad nem felejt. Őrizte s őrzi a vértanúk emlékét, őrizte akkor is, amikor a puszta emlékezés is bűn volt, és őrzi ma is, mint törékeny szabadságunk lelkünkbe égetett mementóját” – emlékeztetett a műsorvezető, aki a továbbiakban az aradi Szabadság-szobor felállításának előzményeit, s magát az eseményt idézte fel. („A minorita templom teljes feketébe vonva, a toronyból 20 m hosszú gyászlobogó. A gyászmise után a Szabadság téren vagy 25 000 ember, a tribünön még 3000; Salacz Gyula polgármester vette át a szobrot a művésztől. S amikor a lepel lehull, az emberek könnyekig meghatódva szembesülnek a tábornokok arcképeivel. Munkácsyné (…), aki férjével együtt vesz részt az ünnepségen, sírva rohan kezet szorítani a mesterrel. 800 koszorút helyeztek el aznap a talapzaton.”) A továbbiakban Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Kelemen Hunor szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Markó Béla szenátor, az RMDSZ egykori (a Szabadság-szobor felállításának idején hivatalban lévő) elnöke mondott beszédet. A beszédek elhangzását követően a 125. évfordulóra készült emlékérem átadására került sor. Az alkalomra 300 példányban készült, 65 mm átmérőjű, 150 gr súlyú, ezüstplatinázott, sima szélű, a Magyar Pénzverde Zrt. által készített emlékérmet 54 romániai és magyarországi, a Szabadság-szobor felállításában közreműködő szervezetnek és magánszemélynek adományozták, az ünnepségen jelen lévőknek át is adta Kelemen Hunor és Király András. Ünnepi beszédek Kelemen Hunor: A kerék visszafelé is foroghat „125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok poklát, és onnan tért vissza 1999-ben. (…) Mondhatnánk egy remekmű, tökéletes szoborcsoport a XIX. század végéről, amelynek a XXI. század elején is súlyos mondanivalója van, hiteles és tartós üzenetet képes továbbítani. Életének első időszaka 1890-től 1925-ig tartott, ez 35 esztendő, de ebből csupán 33-34-et, a bedeszkázásig volt látható, ezalatt belopta magát minden magyar ember szívébe. 1925-ben lebontják, és 1999-ig fogságban van a szobor, elrejtve, mint egy olyan alkotás, amitől félnek, amely olyan üzenetet továbbít, amitől az egykori hatalmak megriadtak. (…) Utána következik a kiszabadítás, 1999-ben, ahol nagyon sokan jelentős szerepet vállaltak, és tulajdonképpen ezt a munkát kívánjuk ma este megköszönni azokkal az emlékérmekkel, amelyeket közösen, a Szabadság-szobor Egyesülettel készítettünk. 2004-től ismét köztéren áll a szobor, s azt mondhatjuk, hogy még mindig több ideig volt fogságban, mint köztéren a szobor. (…) Én azt remélem, hogy következő évtizedekben szabadon fog állni a szobor, a köztéren, és ebben jelentős szerepe lesz mindazoknak, akik ma a közéletben aktívak vagyunk és az utánunk jövőknek abban, hogy a köztéren maradhasson a szobor. A történelem nem egyirányú utca, sokszor megtanított bennünket, hogy a kerék sokszor visszafelé is foroghat, és nem igaz, hogy ha sorsát 74 év után visszafordítottuk, akkor az idők végezetéig ez a szobor szabad lesz. Nem igaz, hogy nem jöhetnek olyan idők, megpróbálták már, és megpróbálhatják még – reméljük, sikertelenül – e szobrot eltüntetni a köztérről. Szükségünk lesz arra a bátorságra, kitartásra, amely bennünket az elmúlt évtizedekben is meghatározott.” Beszéde befejező részében Kelemen Hunor a szobor által sugárzott összetartó erőt, s a kiszabadításában részt vevők érdemeit említette, színpadra szólítva az RMDSZ akkori elnökét, Markó Bélát. Markó Béla: Egyszerre ünneplünk és gyászolunk „Október 6. környékén mindig elhangzik, hogy egyszerre ünneplünk, és gyászolunk. A múltunk minden fontos mozzanata tartalmazza a reményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot is. Ünnepeljük ennek a gyönyörű remekműnek a 125. évfordulóját, de holnap elmondhatjuk: gyászoljuk azt a 13 vértanút, akik értünk, utódaikért veszítették életüket. De egy pillanatra érdemes megállni, eltöprengeni azon, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra ez a Szabadság-szobor. Az előttem szólók is utaltak rá: remekműről van szó, amely nemcsak a magyar, hanem a XIX. század európai művészetében és szobrászatában is kiemelkedő. Akik ezt várfogságra ítélték, azok nemcsak a történelemnek, hanem a művészetünknek, a kultúránknak is egy fontos pillanatát ítélték valamikor várfogságra. A szobor megálmodói, Huszár Adolf és Zala György belefoglalták ebbe az allegóriába mindazt, amit nekünk a saját múltunkból és történelmünkből tudnunk kell, és tovább kell vinnünk. Az öt allegorikus figura mindent elmond, amire szükségünk van. (…) Erre az allegóriára érdemes ma is odafigyelnünk, enélkül nem lenne múlt, jelen és jövő. De meg kell mondanom, hogy ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Engedjék meg, hogy itt egyfajta vallomással éljek. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak volt a próbatétele. (…) 1989 után mindannyian érdekképviseleti munkára, harcra, küzdelemre vállalkoztunk, áldozatra is, hogy az ébredő szabadságot kiteljesítjük. És szembesültünk az aradiak erős, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot (…) vissza kell állítanunk. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Hányan hittek abban, hogy ez az erős magyar üzenetű szobor visszaállítható lesz a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben. Ha van, akinek igazán köszönetet kell mondanunk azért, hogy Szabadság-szobor ismét áll (a mi szobrainkat nem elég egyszer felállítani, azokat többször fel kell állítani, és most már, remélem, egyszer s mindenkorra állni fog, azon kell lennünk), s ezért kell mindenek előtt, az aradi példának köszönetet kell mondanunk. Markó Béla bevallotta: annak idején maga sem hitte, hogy a Szabadság-szobor visszaállításának mekkora a jelentősége. És volt ereje bevallani: tévedett. Az ünnepség befejező részében – magyar nemzeti imánk eléneklése előtt – átadták a jubileumi emlékérmeket, majd az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes közös produkciója, a 13 című, a vértanúk emlékének állított nagyszerű táncjátékának előadására került sor. Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 3.Puskel Péter Ezüstfenyő-díjasÍgy érdemes dolgozni „Ki kell emelnünk és példaként kell állítanunk őket közösségünk és főként fiataljaink elé, hisz ezzel irányt is mutatunk, azt mondjuk nekik, hogy így érdemes dolgozni: pontosan, szépen, kitartóan. Haszmann Pál, Puskel Péter, Tófalvi Éva – a múzeumteremtő, a helytörténész-közíró és az élsportoló: közösségünk e három személyisége is példázza, mennyire változatos, régiónként is sokrétű az idei Ezüstfenyő-díjasok palettája.”(Kelemen Hunor előszava az Ezüstfenyő-díjasokról megjelent kiadványból.) – Mindenekelőtt gratulálok. Aradról te vagy az első újságíró–író, aki megkaptad az Ezüstfenyő díjat. Újságíróként, íróként, olyan publicistaként, aki Arad művelődéstörténetéről sok kötetet írt. Sokan gratuláltak? – Sokan, meglepően sokan. Először Marosvásárhelyen (a díjátadás helyszínén – szerk.), kiderült, hogy rengeteg ismerősöm van, és nemcsak a sajtósok, hanem rengeteg olyan ember, akiket különböző helyekről ismerek az országban. Aztán gratuláltak e-mailben, a feleségem jóvoltából felkerültem a Facebookra (bár ez ellen sokáig tiltakoztam)... azon aztán majd 200 gratuláció jött. Ami a kérdésed első felét illeti: lehet, hogy nem is újságíróként vagy íróként gondoltak rám a felterjesztők, hanem olyan közéleti emberként, aki a közért – nem politikusként – a magyar nyelv, az épített örökség, a magyar szellemiség és az erdélyi magyar szellemiség érdekében tesz valamit. Az Ezüstfenyő-díjra az van rányomtatva, hogy A haza visszaszerzéséért jár. Sokat spekuláltam azon, hogy ez mit is takar, s hogy kerülök én ebbe a képbe. Ott aztán megtudtam, hogy a haza visszaszerzése azt jelenti, hogy a magyar nyelvért, a magyar nyelvű intézményeink, szobraink stb. visszaszerzéséért tett valamit a díj kitüntetettje. – Ha visszanézel erre a lassan ötvenéves tevékenységedre (Puskel Péter kijavít: csak 48 éves, akkor léptem a sajtó hímes, egyszersmind göröngyös mezejére), mit tartanál ebből az életműből a legkiemelkedőbbnek? Egyáltalán tudnál-e valamilyen sorrendet felállítani elfoglaltságaid, könyveid között? – Ezen még nem volt időm elgondolkodni, talán egyszer megteszem. Kovách Gézától (aki rendetlen ember hírében állt, de a szakmai tevékenységében nagyon is céltudatos és rendszeres volt) megtanultam azt, hogy igyekszem nyilvántartani azt, amivel foglalkoztam. Fel is van általában jegyezve mindaz, ami megjelent, tudományos értekezleten, szimpóziumon elhangzott, legalábbis az utóbbi öt-hat évben. Elsősorban az aradi, Arad környéki, vagy innen eltávozott, de szívükben Aradon élőkhöz intéztem a mondanivalóm, azt szerettem volna, ha számukra megmaradnak a szellemi értékek, amelyeket az elődök hoztak létre. Nem tudok sorrendet alkotni, de talán az újságírói munkámnál többre becsülöm azt, amit az utóbbi 15-20 évben hoztam létre, mert ezek maradandóbbak. Apám nyomdász volt, nagyapám is. Apám egyszer azt mondta: az újság egy napig él. Ezt gyerekként nagyon megjegyeztem; azt, amit az újságban írtam – a jobbakat, közepeseket meg gyengébbeket is, mert ilyenek is voltak szép számmal –, a jobb írásnak is egy két napig marad emléke. Ami könyvben, nyomtatott formában megjelent, az mondjuk, hosszabb életű. Itt szeretném elmondani, hogy újságíróként vagy helytörténeti kutatóként az utóbbi időben nagyon sok kellemes visszajelzést kaptam. Régebben is voltak ilyenek, főleg szóban, aztán amikor megjelent a számítógép, azon keresztül is kaptam (persze bírálatot, letolást, kiegészítést is), de hát többségében dicséretet. Két dolgot említenék, ami nemrég történt. Üzent Kölnből, Németországból egy ott élő, Aradon született hölgy, régóta ismerem, 96 éves, és teljesen vak, de szellemileg abszolúte friss. Aki gondozza, felolvassa neki az aradi újságot, és minden könyvemet beszerezte, felolvastatta, s most azt üzente: nem akar addig meghalni, amíg a legújabb könyvemet el nem olvassa. Hát azért ez megható; aztán felhívott egy másik hölgy, akivel amúgy nincs kapcsolatom, s azt mondta: eljuttatja a könyvemet, mert Csorba Ilona néni megkérte rá. Egy másik eset: Budapesten dolgozó lányomnak volt valamilyen csapatépítő tréningje, s annak meghívottja, egy (Aradon született és az itteni középiskolában végzett) híres magyarországi közgazdász a lányomtól megkérdezte: maga az aradi újságíró Puskel Péternek a leánya? Adja át édesapjának: a hálám örökké üldözni fogja. Kiderült: valami ingatlan-visszaszolgáltatási ügyben a Bukaresti Fellebbviteli Bíróságon az ügyvéd bemutatta a könyvemet, amelyben benne volt, lefényképezve, dátummal a per tárgyát képező épület, amelyen már akkor is volt emelet, amikor az ellentábor állítása szerint még nem volt – és a bíróság ennek megfelelően döntött. Mit gondolsz, milyen érzés volt számomra? – Ez egy embernek, családnak nyilván nagy örömet szerzett, de könyveidet sokan olvassák. Szoktál-e visszajelzéseket kapni egy-egy újonnan megjelent könyvedre? – Igen, sokat – Németországból, de Amerikából, Kanadából, sőt Ausztráliából is. Budapestről a Salacz-könyvem kapcsán jelentkezett egy szintén Salacz nevű leszármazott, neves orvosprofesszor, nyugalmazott klinikavezető, akinek addig nem volt tudomása arról, hogy Salacz Gyulának Arad megadja a tiszteletet, utcát nevezett el róla (újból, mert régebben is volt), szobrot állított neki. Eljött, és nagy örömét fejezte ki, az ősök dicsőségének jobban örült, mint a maga hírnevének. – Készítsünk egy kis leltárt: összeszámoltad, hány könyved, tanulmányod, netán újságíróként hány cikked jelent meg? – A könyvekből 12 vagy 13. A 13. azért kérdőjeles, mert én írtam ugyan, de apró kiegészítéseket írtak hozzá, amiről nekem nem volt tudomásom, azt a sajátomnak tartom, de más is szerepel benne. Kilenc könyvben társszerző vagyok, vagy 7–8–9-be, például monográfiákba egy, két vagy három fejezetet írtam. Most készül a megyei tanács megbízásából Nagyváradon egy nagy, kb. háromezer oldalas monográfia (3 kötetben), annak második számába (amelyben már magyar vonatkozások is vannak) én is nagyobb terjedelmű anyagot írtam az aradi magyar sajtóról, Arad ipari fejlődéséről. – Cikkeid, tanulmányaid számát számon tartod-e? – Amikor 35 év után nyugdíjba mentem, egy felületes számítás szerint olyan 11 ezer körüli cikkem számoltam össze. Azóta csak ritkán fordulok elő az újságban, a néhány rovattal, úti jegyzetekkel, egyéb írásokkal nagyon ritkán. Egy idő után, részben Kovách Géza ajánlására – de azért is, mert megkaptam egy magyarországi újságíró 200-300 darabos cikkgyűjteményét – rádöbbentem: valamennyit csak meg kellene őrizni belőlük. Meg is vannak a helytörténeti jellegű cikkeim, azok száma kb. hatszáz. – Írói munkásságod tulajdonképpen újságíró korodban kezdődött számos, helytörténet-jellegű írással. Talán akkor nem is gondoltál könyvben való megjelentetésükre. 1990 előtt nem nézték szívesen – persze nem az olvasókról van szó –, ha valaki Arad főleg magyar, vagy német múltjával foglalkozott. Ficzay Dénes, az „aradológus” is „kikapott” annak idején ezért. – Így volt. Egy érdekes történet, amiről neked is tudnod kell: talán 1974-ben indítottam egy szerény, teljesen politikamentes sorozatot Szülővárosunk, Arad címmel, hogy az emberekben felpiszkáljam a lokálpatrióta érzelmeket. Lefényképeztettem egy régi patinás épületet, részletet, írtam alá néhány sort, hogy amolyan szellemi gyakorlatként az olvasók felfigyeljenek rá. Megjelent talán 30-40 ilyen, amikor egyszer csak behívattak a pártbizottság propaganda osztályára, a főelvtárshoz; üvöltöztek velem, s értésemre adták, hogy kirúghatnak, s még a tanügybe se mehetek vissza. Végül megegyeztünk valahogy, hogy az „új megvalósításokról” is írni fogok, s megúsztam a kirúgást. – Visszatérve a németországi idős hölgy óhajára: min dolgozol jelenleg? – Ez nem a dicsekvés helye, de most kényszerhelyzetben vagyok, amit mindig szerettem volna elkerülni. Olyan típus vagyok, hogy ha valamin dolgozom, semmi másra nem tudok figyelni. Elkezdtem valamit, a Bohus-palota kismonográfiáját Palota a Zrínyi utcában címmel. Nem kizárólag, sőt legkevésbé a palotáról szól, hanem az erdélyi palotaépítés-kultuszról, arról, hogy milyen céllal, kik építették stb., szó lesz a Bohus-palotában és környékén működő intézményekről, lenne benne egy kis aradi mozitörténet. Nagyon érdekes emberek lakták, akik a közért dolgoztak – köztük festőművészek. Régi vágyam az „aradikumok” (ezt a szót én kreáltam a hungarikum mintájára) olyan dolgokról, amelyekben Arad országos vagy közép-európai szinten első volt – most negyven körül van a számuk, és nem kis dolgokról van szó. – Ezek közül te már többről beszámoltál a könyveidben. Ez egy külön könyv lenne? – A helytörténész „mindenevő”, nem koncentrálhat csak egy témára, korra, mint egy történész. Sok mindent megírtam már, sok mindenben újabb és újabb „felfedezések” jönnek, amelyeket, legalábbis az utóbbi 50-60 évben, én „fedeztem fel”. Én fedeztem fel, például, Jávor Pál szülőházát, én találtam meg születési bizonyítványát stb. – Hogy kezdődött ez a helytörténeti irányulás számodra? – Egyszerűen. Ficzay Dénes nekem is tanárom volt, ő ébresztette fel bennem az érdeklődést. Amikor egyetemista lettem, s erre-arra utaztam, mindig mindent összehasonlítottam Araddal, hogy mi jobb, mi rosszabb. Tősgyökeres aradi vagyok egyébként, s gyermekkoromban, ha anyámat elkísértem valahová, feltűnt, hogy mindenkinek köszönt, illetve köszöntek neki. Egyszer azt mondta: fiam, akit én nem ismerek, azt nem is érdemes. Aztán én is nagyon sok embert megismertem, minden nemzetiségűt – magyart, románt, zsidót, szerbet. Elbeszélgettem velük, nagyon sok mindent meg is tudtam tőlük. – Nem ez az első díjad, kitüntetésed. Melegíti-e egy kicsit a szívedet az Ezüstfenyő? – Hát… igen. Alapvetően balszerencsés embernek tartom magam, legalábbis hosszú ideig ez volt véleményem. Örülök neki, de nem tartom nagyon nagy jelentőségűnek. Úgy gondolom, az első díj szerencse kérdése, utána már szinte szabályszerűen jönnek a többiek. S mivel úgy hat hét múlva betöltöm a 75. évemet (hál’istennek nem nagyon érzem), már eszembe jutott, hogy az ilyen kitüntetések úgy az élet vége felé érik az embert… Már régóta mondogatom mindenfele: gondoskodni kell az utánpótlásról, hogy Ujj János meg jómagam is átadhassuk majd lassacskán a stafétabotot. Be is vontak két fiatal történészt, igazán örülök neki. – Hogyan telik mostanság egy napod? – Nemigen van olyan nap – kivéve, amikor nem vagyok Aradon –, hogy minimum 3-4 órát ne dolgozzam. A reggeli órákban szoktam, úgy 12-ig, akkor kimegyek a városba, délután négytől megint leülök úgy fél nyolcig. Régebben bementem a könyvtárba, mostanában ritkábban, mert már nemigen találok újdonságot. Ha több napra megyek Budapestre, felkeresem a levéltárat, könyvtárat. Sok időmet elveszi, hogy válaszolok az e-mailekre, nagyon sok felkérést kapok, keresik az ősöket stb. Ezt nagyon nem szeretem, nincs rá időm, bár némelyik kérelmező viszontsegítséget ajánl fel. De én nem szeretek kérni, sokkal szívesebben adok. Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad) 2016. május 5.Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkülBírni kell cérnával – Tősgyökeres aradi vagy. – Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el. – Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid? – Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket... – Ki tanította a kémiát? – Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet... – Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit? – Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él. – Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen? – Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett. – Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted? – Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált. – Nehéz volt az egyetem? – Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem... – Hova helyeztek az egyetem elvégzése után? – A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk. – Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni? – Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból. „Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára” – Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre? – Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását. „Nagyon bíztunk a változásokban” – Hogy kerültél kapcsolatba a politikával? – Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket. – ’89 előtt párttag voltál? – Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt. – Értek kellemetlenségek? – ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok. – Politizáltál az egyetemen? – Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus. – Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet? – Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat… – Hogy élted meg ’89 decemberét? – Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért. – Megalakult az RMDSZ... – Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el. – ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon. – Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma. – Akkor tanácsos lettél? – Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség. – Milyen feladatokat kaptál? – Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között. – Ott kellett hagynod az óragyárat. – Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért. – Hogyan folytatódott pályád? – Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele. – Többször éreztük így az utolsó évtizedek során... – Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester. – Nem lehet könnyű feladatod. – Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat. – Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol. – Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete. – Milyen politikai sikereket értél el eddig? – Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van. – Felsorolnál néhány konkrétumot? – Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények. – Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot! – ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt. – Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is. – Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni. – Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat? – Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni. – Milyen rendezvényekre gondolsz? – Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit. – Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját. – A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet. „Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit” – Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot? – Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet. – Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései? – Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk... – Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus? – A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk. – Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek? – A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival. – Vannak példaképeid? – Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem. – Vannak-e igazi barátaid? – Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában. – Vannak irigyeid? – Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől. – Érzel tiszteletet az aradiak részéről? – Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok... – Románok részéről érzel rokonszenvet? – Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának. „Nem kötöm magam egyfajta ideológiához” – Politikai beállítottságod? – RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal. – Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? – Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető. „A korzózás is nagy élményt jelentett” – Következik a család. Elárulnál-e valamit róla? – Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek. – Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget? – Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia. – Gyerekeidről? – Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul. – Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? – Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek. – Hiányzik ez a hangulat? – Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt. – Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez? – Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne... „Vannak még terveink” – Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy. – Rendben vagyok. Üzemképes állapotban. – Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években. – Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink... – Milyen a viszonyod a polgármesterrel? – Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke. – Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid. – Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le. – Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg? – Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk. – Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre? – Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez. – Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben? – Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait... – Pihenőszabadságra szoktál menni? – Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek. – Hogyan telnek szabad szombatjaid? – Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet. – A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni? – Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”. – Szereted a zenét? – Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene. – Ismersz Beatles-számokat? – A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek. – Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni? – Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül. – Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz? – Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő. – Sportközvetítéseket szoktál nézni? – Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani. – Szoktál kijárni focimeccsekre? – Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze. Kötéltánc az ellenszélben – Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában? – Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. – Optimista vagy? – Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok... – Mennyire vonz a képzőművészet? – Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is. – Mostanában már nem rajzolgatsz? – Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra. – Jut időd olvasásra? – Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra. – Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz? – Rendszeresen. – Papíron vagy online formában, interneten? – Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira. – Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat? – Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla. – Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban? – Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem. – Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde? – Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között. – Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz? – Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom! Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-28
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
